Ha van másfél perced, nézd meg ezt a videót, mely egy valódi pszichológiai kísérlet során készült. A lényeg, hogy az ősz hajú pasas nem veszi észre, hogy a fiatalembert, akivel beszélt, kicsrélték.

Az ősz úr egyáltalán nem egyedi eset, a kísérleti alanyoknak mintegy a fele nem vette észre, hogy már nem ugyanaz a személy áll mellette. Ezt nevezik változási vakságnak. Ha most úgy gondolod, te nem dőlnél be az ilyen átverésnek, akkor nézd meg a következő videót. Nem egész két perc az egész, nagyon vicces, és a végére garantáltan saját élményed lesz a változási vakságról. A szöveget nem kell érteni.

Hümmöghetünk, hogy nahát, mennyire ki szokott hagyni a figyelmünk, de a jelenség csak ezután kezd igazán kísérteties fordulatot venni. Lehet, hogy észrevetted a változást, csak erről fogalmad sincs.

No de miről is van szó? A jó öreg „találd meg a tíz apró különbséget” típusú rejtvények is mind a változási vakságon alapulnak; először egyformának látjuk a két összehasonlítandó képet, és eltart jó néhány másodpercig, akár egy-két percig is, amíg felismerjük az eltéréseket. Ha például az alábbi két képet egymás után (köztük egy pici szünettel) felvillantják valakinek, először biztosan azt hiszi, hogy mindkétszer ugyanazt látja:

(Ide kattintva megnézheted, mi a tíz különbség a képek között.)

Ha hasonló képpárok bemutatásakor a feladat annak megállapítása, hogy a két kép tényleg egyforma volt-e, a legtöbben úgy érzik, hogy ha agyonverik őket, akkor se tudják megmondani. Csakhogy ha közben műszerekkel figyelik a kísérleti alanyok agytevékenységét, akkor megdöbbentő dolog történik: az eltérő képeknél az agy bizonyos területein kiugróan megnő az aktivitás. Vagyis agyunkban valami észrevette a két kép közötti különbséget, csak erről nem értesítette a tudatunkat.

Szerintem ez egy kicsit hátborzongató, olyan, mintha az agyunkban valaki ülne, aki figyel, értékel, észrevesz – és hallgat. Működik bennünk egy „második intelligencia”, melyhez semmilyen hozzáférésünk nincs, és a létéről is csak úgy szerezhetünk tudomást, ha kívülről, műszerekkel vizsgáljuk a saját fejünket.

Ehhez egy kicsit hasonló módon dolgozik az az „előkóstoló”, aki szintén az agyunkban létezik, és a figyelem egyik szűrőjének tartják. Munkája nagyon látványosan megfigyelhető például a sajátnév-hatásban. Ha valakinek egy fejhallgatóban a jobb és bal oldalon teljesen más szöveget játszanak le, akkor az illető könnyen meg tudja oldani, hogy csak az egyik, kiválasztott oldalra figyeljen. Ami itt elhangzik, arra elég jól fog emlékezni, de hogy a másik oldalon miről volt szó, arról fogalma sem lesz. Kivéve, ha a nem figyelt csatornán egyszer csak elhangzik a saját neve – ezt ugyanis mindenki észlelni fogja. A valóságban ugyanez történik a koktélparti-helyzetben, amikor egy helyiségben egyszerre sok beszélgetés zajlik körülöttünk, csak éppen nem figyelünk rájuk. Viszont ha valahol kimondják a nevünket, arra felkapjuk a fejünk.

Vagyis az agyunkban „ül valaki”, aki figyeli, tartalmilag feldolgozza, sőt fontosság szerint értékeli azokat az információkat, amelyek nem tudatosulnak bennünk. Szerencse, hogy ez a figura – attól a szaktársától eltérően, aki nálunk sokkal előbb észreveszi a vizuális változásokat – néha hajlandó breaking news üzeneteket küldeni a tudatnak, felhívva a figyelmet egy-egy kiemelkedőnek ítélt információra. Nehogy már lemaradjon valami fontosról az a szerencsétlen, aki mi vagyunk.

Huszonöt év után július 28-án újra operabemutatót tartottak Szentendre főterén – csak sajnos a visszatérés kissé botrányosra sikeredett. Pedig A sevillai borbélynak ez az előadása nem is lett volna rossz, jó kis színházi este, számos jobb-rosszabb ötlettel telepakolva.

Kár, hogy sokan nem látták. Azok közül sem, akik ott voltak.

A legfőbb baj az volt, hogy nem építettek tribünt, az üléssorokat egyszerűen csak letették a földre. Ezért a színpad előterében játszódó jelenetek alatt – így többek között az első felvonás nagy részében – az énekeseket a hátsó sorokból egyáltalán nem lehetett látni, a szereplők a nézők látósíkja alatt mozogtak.

Nem volt hangosítás, ami dicséretes megoldás, de ára van: a szabadban a természetes hang nem terjed túl messze. Az operai élményhez szükséges minőségben mondjuk úgy a 10. sorig. Csakhogy 18 sor volt a nézőtéren.

Az operát magyar nyelven adták elő, ami remek, de sajnos az élvezhetőségnek van egy feltétele: a szöveget érteni kell. Márpedig a távoli énekszóból eléggé nehezen lehetett kivenni a szavakat, különösen ennél a nézők számára ismeretlen, új, sőt „mai” fordításnál („Mi a pálya, Figaro?”, „Hát nem semmi” stb. stb.). A maiságot abban is érdemes lett volna követni, hogy a szöveget feliratozzák – ez ugyanis már magyar nyelvű operák esetén is általános.

Voltak még apróbb kellemetlenségek, például az első felvonás alatt jó ideig négy vonóspultnál hol elaludt, hol kigyulladt a kottákat megvilágító lámpa. Ennek köszönhetően nemcsak Almaviva gróf és Rosina sorsának alakulásán lehetett izgulni, hanem azon is, hogy a zenészek vajon sötétben is tudják-e majd folytatni a játékot. Nem lehetett nem észrevenni, hogy az előadás idejére nem kapcsolták ki a környék toronyóráinak kongató funkcióját – nem tudom, ez egyáltalán lehetséges-e, de feltételezem, hogy igen –, így mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy a második felvonásban Berta áriája pontban 11 órakor hangzott el.

Mindez persze lehetne egyéni fanyalgás is, de sajnos van egy nagyon kínos tény: a jobb oldalon (a bal oldalt nem láttam), a 12-18. sorban ülő nézők nagy része, sőt azt hiszem, a többsége hazament a szünetben. Ennyi csalódott néző pedig a szervezők számára kimagyarázhatatlan szégyen. Az, hogy csak a nézőtér hátsó feléből mentek el, egyértelműen jelzi, hogy nem az előadással volt a baj, hanem a körülményekkel, amelyek élvezhetetlenné tették az előadást.

Jól tudom, a tribün építése pénzbe kerül.

Az ülőhelyek számának csökkentése és esetleg több előadás megtartása ugyanannyi nézőnek: pénzbe kerül.

Feliratozás: pénzbe kerül.

Mindez csak szupermagas jegyárak mellett megoldható. Ja, bocsánat, a jegyek így is szuperdrágák voltak: a legolcsóbb, a legutolsó sorba szóló jegy is 3800 forintba került.

Ennek fényében különös színezetet kap az a röplap, amelyet a Rágalomária alatt osztogattak a nézőknek. Egy példányt begyűjtöttem:

Az ember szellemi kapacitása, hát, finoman szólva nem kimeríthetetlen. Elég, ha megpróbálunk fejben tartani egy nyolcjegyű számot, és szellemi teljesítőképességünk máris drámaian csökken. A szám észben tartása ugyanis annyira leterheli agyunkat, hogy már alig marad erőnk gondolkozni.

A pszichológus kutatók ennek persze roppantul örülnek, mert így lehetőségük van megvizsgálni, mit csinálunk „agyatlanul”, pontosabban akkor, ha csak minimális szellemi munkát fektetünk be valamibe.

Richard J. Crisp és munkatársai a kísérletükben részt vevő egyetemistákkal két jellemzést olvastattak el. Az egyik – a kutatók állítása szerint – egy olyan diákról szólt, aki ugyanazon az egyetemen tanult, mint a kísérleti alanyok, a másik jellemzés viszont egy rivális egyetem hallgatójára vonatkozott. Mindkettőben ugyanannyi kedvező és kedvezőtlen tulajdonság szerepelt, és a résztvevők feladata az volt, hogy miután elolvasták őket, próbáljanak minél több információt felidézni a jellemzésekből. Az alanyok egy része a feladatot „szellemi képességeinek teljes birtokában” végezhette; ők mindkét jellemzésből nagyjából ugyanannyi jó és rossz tulajdonságot tudtak felidézni. A résztvevők másik csoportjának ellenben egy nyolcjegyű számot kellett fejben tartania az olvasás és a felidézés alatt. Ez döntően kihatott a teljesítményre: ezek az alanyok a saját diáktársukkal kapcsolatban sokkal több jó, míg a rivális egyetem hallgatójára vonatkozóan sokkal több rossz tulajdonságra emlékeztek.

Mi történt? Akiknek szűkös agykapacitással kellett dolgozniuk, azoknak a gondolkodásában megnőtt az egyik legősibb sztereotípia, a „saját csoport jó, rivális csoport rossz” alaptétel jelentősége. Ez okozta a felidézésbeli eltérést, hiszen a sztereotípiának, az elvárásoknak megfelelő információt mindig sokkal könnyebb feldolgozni, mint azt, ami ellentétes a várakozásokkal. A sztereotípiába nem illeszkedő információk feldolgozása egy kicsivel több szellemi munkát igényel – és ez az, amire a terhelés alatt dolgozóknak már nem jutott energiája.

Ez egyébként csupán egy a sok kísérlet közül, mely mind azt bizonyítja, hogy szűkös szellemi munkakapacitás mellett a sztereotípiák, előítéletek meghatározó jelentőségűvé válnak. Ami egyébként nem is csoda, hiszen az előregyártott gondolati sémák szerepe éppen az, hogy akkor is képesek legyünk valamilyen módon kezelni az információkat, ha éppen nincs időnk vagy lehetőségünk az elmélyültebb gondolkodásra.

Baj akkor van, ha az előregyártott sémák uralni kezdik a gondolkodást, és az emberek szellemi restségből, vagy mert megszokták, hogy minél kevesebbet gondolkozzanak, mindig ezeket rántják elő. „Sapere aude”, merj gondolkodni – Kant szerint ez a Horatiustól származó idézet lehet a felvilágosodás korának mottója. A jó kétezer éves felszólításon vagy bátorításon ma is mindenkinek érdemes elgondolkodnia, már ha rászánja a szellemi energiát.

Mindannyian tudjuk magunkról, hogy nem mindig viselkedünk teljesen egyformán, néha egy kicsit ilyenek vagyunk, néha meg olyanok. Azt azonban kevesen gondolnák, mennyire képlékeny is az ember egyénisége, és a változások egyáltalán nem véletlenszerűek. Ráadásul nem is túl nehéz tudatosan áthangolni valakit egy-egy helyzetben.

Egy lélektani kísérletben a résztvevőknek azt mondták, hamarosan levetítenek nekik egy filmet, melyet véleményezniük kell. Az alanyok egy része úgy tudta, „A halál íze” című filmet fogja látni, mely tele van vad, erőszakos jelenetekkel. A többiek viszont a kedves és szórakoztató képsorokban bővelkedő „A következő édenkert” című filmre számítottak. A pszichológusoknak persze eszük ágában sem volt filmet vetíteni, ezért amikor épp kezdődött volna a műsor, minden esetben azt mondták, hogy a berendezés sajnos épp elromlott, és amíg megbütykölik, az alanyok – ha már úgyis ott vannak – részt vehetnek egy teljesen másik kísérletben. Ennek során a személyek kellemetlen áramütéseket adhattak egy másik, nem látható – sőt valójában nem is létező – kísérleti alanynak abból a célból, hogy megakadályozzák az illetőt egy ügyességi feladat megoldásában. Nos, azok, akik lélekben „A halál íze” megtekintésére készültek fel, sokkal erősebb áramütések sorozatát küldték társuk felé, mint azok, akik egy semleges filmre kezdtek el ráhangolódni.

Szóval milyen is a jellemünk, mennyire vagyunk agresszívek vagy szelídek? Ja kérem, az attól függ, mikor!

Egy másik kísérlet résztvevőinek fél órán át kellett játszaniuk két számítógépes játék valamelyikével. Az egyik egy átlagos videojáték volt, a másik viszont egy e célra kifejlesztett energiatakarékossági játék, melyben minél célszerűbben kellett be- és kikapcsolni az elektromos készülékeket egy házban. A kutatók mindig úgy intézték, hogy a kísérleti alany maradjon utolsónak a laborban, és figyelték, hogy amikor a videojáték végeztével távozik, hányat kapcsol ki a helyiségben működő öt áramfogyasztó készülék – négy lámpa és egy számítógép – közül. Akik az energiatakarékossági játékkal töltöttek 30 percet, átagban 2,55 készüléket kapcsoltak ki maguk után, a többiek viszont mindössze 0,55-öt.

Ám nemcsak a környezettudatosságunk változó – a segítőkészségünk is mintha hullámvasúton ülne, például akkor is, ha csak egyszerűen csak megyünk az utcán. Francia kutatók végezték el azt a kísérletet, amelynek során egy nő járókelőket szólított meg, és segítséget kért tőlük: felhívhatja-e a mobiltelefonjukról az anyját. Az esetek egy részében a kérés egy méregdrága luxus divatüzlet előtt hangzott el, a többi alkalommal viszont egy egyszerű bolt előtt, illetve olyan utcában, ahol csak lakóházak voltak, üzletek nem. A lakóházak előtt a járókelők 74,1%-a segített, az egyszerű üzlet előtt 63,3%-a, a luxusüzlet előtt pedig csak 40,8%-a. Az óriási különbség oka talán nem nyilvánvaló, de a magyarázat sok mindenre rávilágít: a luxusüzletek felidézik az anyagiasság gondolatkörét, melybe sok minden beletartozik, például a versenyszellem, a saját érdekek előtérbe kerülése, a társas kapcsolatok jelentőségének csökkenése, és igen, az önzetlen segítőkészség háttérbe szorulása.

Ez azért fontos, mert a lényeg az, hogy ha felidézünk valamilyen konkrét dolgot, akkor agyunkban vele együtt egy egész asszociációs hálózat, egy gondolatkör, fogalomkör aktiválódik. Az, hogy aktiválódik, azt jelenti, hogy időlegesen sokkal könnyebben hozzáférhetővé válik a gondolkodásunk számára. Ilyenkor ezen az „asszociációs felhőn” keresztül szemléljük a világot, és ha döntési helyzetbe kerülünk, gondolkodásunkban a könnyen elérhető, kéznél levő fogalmak, koncepciók nagyobb szerepet kapnak, mint máskor. Elég felidézni egy erőszakos film képzetét, és ez máris magával húz a tudatfelszín felé egy egész csomó egyéb, az agresszióval kapcsolatos sémát. Ilyenkor – valamennyi időre – agresszívebb emberekké válunk.

A koldusok kiváló taktikai érzékkel a templom előtt várják a miséről kilépő hívőket, mert igyekeznek azt a néhány percet elkapni, amikor a felebaráti szeretet koncepciója áll gondolkodásuk előterében.

Az, hogy reakcióink, preferenciáink akár egyik percről a másikra is jelentősen megváltozhatnak, természetesen nem baj. Egy kakukkos órától elvárható, hogy mindig ugyanúgy viselkedjen, agyunk azonban egy örökké változó állapotú, hullámzó aktivitással működő szerv, melynek alapállapota, „standard beállítása” voltaképpen nincs. Folyamatosan reagál a külvilágra, igyekszik idomulni hozzá, és ezzel olykor jelentős meglepetéseket okoz – még önmaga számára is.

A pszichológiatörténet egyik meghatározó alakja, B. F. Skinner (1904-1990) egy kísérletében nyolc éhes galambot zárt be egy-egy ketrecbe. A galambok – bizonyos időszakokban – viselkedésüktől függetlenül 15 másodpercenként élelmet kaptak. Ennek az egyszerű helyzetnek igencsak különös következményei lettek. Hat galamb egy idő után furcsa viselkedésformákat alakított ki: egyikük például időről-időre kétszer-háromszor körbefordult, két galamb előre-hátra ringatni kezdte magát, és volt egy olyan is, amelyik rendszeresen a ketrec sarkához ütögette a fejét. Hogy mi történt? Éppen Skinner korszakalkotó kutatásaiból tudjuk, hogy az állatokat (és persze az embert is) kondicionálni lehet. Ha valamilyen – tetszőlegesen kiválasztott – viselkedésformát következetesen jutalmazunk, akkor az állat gyakrabban fogja azt produkálni – a jutalom reményében. Az említett kísérletben a galambok éppen valamilyen véletlenszerű viselkedéselemet vittek véghez (például a fejük nekiütődött a ketrec sarkának), amikor a jutalom egyszer csak megérkezett. Az állatokban összefüggés teremtődött cselekvésük és a jutalom között, így a cselekvést megismételték, és csodák csodája, ismét jutalmat kaptak. A galambok ezután már egyre többször ismételték azt a viselkedésformát, amelyről azt „hitték”, hogy az a jutalom előidézője.

Embereknél is könnyen ki lehet alakítani babonás viselkedést. Például egy kísérlet során a résztvevőknek kockával kellett dobniuk, mégpedig úgy, hogy bizonyos sorozatok alatt a pszichológusok által adott karkötőt viselték. Ha ilyenkor szerencsések voltak („jutalmat kaptak”), akkor később hajlottak rá, hogy a karkötőt szerencsehozónak tekintsék.

Rengeteg személyes babona születik így; nagyon valószínű, hogy ezek közé tartozik az is, amelyikről Radnóti ír Nem tudhatom című versében: „az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”.

A babonának nagyon fontos lélektani funkciója van: az ember megpróbál kontrollt nyerni olyan folyamatok fölött, amelyekre valójában semmiféle ráhatása nincs. A tehetetlenség tudata szorongást kelt, de ha követjük a babona által előírt – sokszor kulturálisan is elfogadott – viselkedést, akkor azért mégis úgy érezhetjük, hogy tettünk valamit a szerencsétlenség elhárításának vagy a szerencse előidézésének érdekében.

Kicsit megnyugtatjuk magunkat ilyenkor – és pontosan ez a lényege a rituáléknak is, melyeket gyakran összekevernek a babonákkal, bár igaz, hogy a határ sokszor eléggé elmosódott. A versenyeken sok sportoló sztereotip módon ismételget olyan cselekvéseket, amelyeknek az égvilágon semmi közük magához a sporthoz. Rafael Nadalnak például – mint ahogyan azt annyiszor megírták – számos „babonája” közé tartozik, hogy a game-ek között soha nem lép rá a vonalakra, és az ásványvizes palackokat mindig úgy fordítja, hogy címkével egy meghatározott irányba nézzenek. A színészek is híresen „babonásak”, színre lépés előtt nyúllábat csókolgatnak, fenékbe rúgják egymást és még ki tudja, mi mindent művelnek.

Az efféle teljesen értelmetlennek tűnő rituálék azonban a látszat ellenére nem értelmetlenek. Akár önbeteljesítő babonának is nevezhetnénk őket. Ráteszik az embert a megszokott sínre, ráhangolják a megoldandó feladatra, és a „mindent megtettem” érzésének megnyugtató, szorongáscsökkentő hatása miatt valóban javíthatják is a teljesítményt.

Mindez persze teljesen más, mint a kényszerbetegség, amelyben az emberek azért ismételgetnek valamilyen cselekvést – például a kézmosást, a tárgyak rendezgetését vagy a zárak ellenőrzését –, mert ha nem teszik, az elviselhetetlen szorongást, szenvedést okoz. A kényszerbetegség meggátolja, hogy az ember normális életet éljen, a babonák és rituálék viszont ezt néha talán még meg is könnyítik egy kicsit.

A Transformers: Az utolsó lovag kissé nehezen követhető cselekményéből egyvalami azért világossá válik: a tudós-kalandor szakma határozottan kezd elnőiesedni.

Anélkül, hogy lelőném a poénokat, leszögezhetem, hogy a Transformers és A múmia cselekménye meghökkentően sok hasonlóságot mutat, például mind a kettőben a keresztes lovagok sírjából kell kikotorni egy sok évszázada ott rejtőző csodafegyvert, mert különben a gonoszok elpusztítják a világot. Hogy sikerül-e, nem árulom el, hadd izguljon, aki még nem látta.

No de ami pszichológiai szempontból figyelemre méltó, az az, hogy mindkét filmben egy-egy olyan férfi-nő páros a kalandok főszereplője, ahol a nő – amellett, hogy szexis – kiváló tudós, a férfi pedig műveletlen, de jólelkű, odaadó és bátor ösztönlény.

Régebben ez nem így volt ám! Ahhoz voltunk hozzászokva, hogy James Bond, Indiana Jones meg a többiek voltak a nagy, okos mindenhez értők, a melléjük keveredett lányok pedig főleg díszítőelemként funkcionáltak. Mostanában pedig mintha fordult volna a kocka. Miért?

Az egyik lehetőség, hogy a filmesek a „télen nyíló virág” jelenségét hasznosították, melyet a lélektan kicsit szakszerűbben „az elvárások megsértése” elméletének nevez. A lényeg, hogy ha valamilyen viselkedés ott jelenik meg, ahol nem várnánk, illetve egy olyan személy produkál kiváló vagy éppen csapnivaló teljesítményt, akiről ezt nem feltételeznénk, akkor ezt sokkal szélsőségesebben értékeljük (pozitív és negatív irányban egyaránt), mint ha az elvárásainknak megfelelő módon zajlottak volna a dolgok. Egy modellnek kinéző nőről nem gondolnánk, hogy három oxfordi diplomás tudós, de ha kiderül, hogy így van, akkor erre sokkal intenzívebb a reakciónk, mintha egy hatvanéves, kopasz, szemüveges férfiról tudnánk meg ugyanezt. A télen nyíló virág feltűnőbb, meglepőbb, mint a nyári, arról nem is beszélve, hogy az nem hír, ha a kutya harapja meg a postást és így tovább.

Ezen alapul az a filmes fogás is, hogy néha fordítva castingolnak: a hentes szerepére agysebész külsejű színészt keresnek és viszont. Egy hentesnek kinéző hentes mindig szimplább, unalmasabb, mint ha valaki olyan játszaná, aki egy kicsit felborogatja a sztereotípiákat.

Mégsem hiszem, hogy A múmia és a Transformers készítői azért cserélték fel bizonyos mértékig a hagyományos férfi és női szerepeket, mert így akartak meglepetést okozni, és intenzívebb hatást elérni. Sokkal inkább úgy gondolom, azért erősödött meg a tudós nő, nagyszívű férfi trend, mert ez már benne van a levegőben, a női nézők szívesen azonosulnak a kompetens női karakterrel, és a férfi nézők is elfogadják az ilyen szereposztást. És ez az egyik legjobb dolog, ami a Transformers-szel kapcsolatban elmondható...

Lehet. Ez számomra A vágy villamosa balettváltozatának Erkel színházbeli ősbemutatója után már nem is kérdés.

Pedig a helyzet nem tűnik egyszerűnek, mivel Tennessee Williams színdarabját sokszorosan átszövik az egymást keresztező lélektani szálak. Az előkelő családból származó Blanche, aki beköltözik évek óta nem látott, már férjezett húgának szegényes lakásába, labilis személyiség. Krónikus hazudozó, álomvilágban él, és végül pszichózis tör ki rajta. A húg függőségszerű ragaszkodással kötődik brutális férjéhez. A férj fennhéjázása miatt gyűlöli Blanche-ot, de titokban vonzódik is hozzá. Blanche volt férje öngyilkos lett, mert fény derült homoszexualitására…

A librettó írói – a darab koreográfusa, Venekei Marianna és a zeneszerző, Dés László – mesterien kerülik ki a csapdákat. Eszük ágában sincs kihasználni, hogy a történet helyszíne a negyvenes évek végének színes, jazzben tobzódó New Orleanse. Nincs nosztalgia, nincs revü, nincs dixie-parádé. Emberek vannak, a társadalom szorításában és saját hitványságuktól megroppanó sorsukkal, téves döntéseikkel, bűneikkel, beteljesíthetetlen vágyaikkal.

Jelentős önmegtartóztatásra és színházi realitásérzékre vall az is, hogy Venekei Marianna és Dés László nem akar mindent megmutatni a drámából. Tennessee Williams szinte minden szereplőt ellentmondásosnak ábrázol, és többféleképpen értelmezhető, gondolkodásra, vitára ösztönző jelenetek sorozatában bontja ki a drámát. A librettó szerzői azonban kiválasztják a maguk értelmezését, és azt követik, nagyon tisztán és következetesen. Az ő verziójukban Blanche gyakorlatilag áldozat, érzékeny, sérülékeny ember, akit férje öngyilkossága tört meg. Azzal szembesült, hogy a férje őhelyette egy férfit választott, s emiatt úgy érzi, nőként értéktelen, és nem lehet szeretni. Ez indítja arra, hogy kontrollvesztetten falni kezdje a férfiakat, prostituálja magát, sőt elcsábítsa egy tanítványát is, ami miatt végül elbocsátják tanári állásából.

Azért próbál álomvilágot építeni maga köré, mert abban jobb élnie, mint a valóságban, ahol sérülések érték. Blanche áldozat mivoltát emeli ki a csodálatosan megkoreografált és eltáncolt megerőszakolási jelenet is, melyben húgának férje kihasználja, hogy csak ketten maradtak a lakásban. Ez a jelenet egyébként nincs benne sem a színdarabban, sem a Marlon Brando-féle legendás filmváltozatban – noha félreérthetetlen utalás van rá.

Rengeteg olyan pontra lehetne hivatkozni a színdarabból, mely nem Venekei és Dés értelmezését támasztja alá, de ettől függetlenül Blanche-nak a balettben megjelenített története pszichológiai szempontból átgondolt, jól felépített.

Lélektanilag nagyon hiteles az előadást záró álom- vagy hallucináció-jelenet is, amelyben Blanche már teljesen elveszítette kapcsolatát a külvilággal, és tudatába megállíthatatlanul, logikátlan összevisszaságban tódulnak be a képek valóságos vagy csak képzelt személyekről, eseményekről.

A színdarabban és a filmben is az utolsó nagy kérdés, hogy Blanche húga a férjével marad-e azután is, hogy tudomást szerzett a nemi erőszakról. Ez ebben a balettelőadásban már fel sem merül. Ez nem az a villamos, amelyet Tennessee Williams indított el, de ez is elvisz valahová, és élmény utazni vele.

A bemutatót 2017. június 17-én tartották, a további előadások június 23-án, 24-én és 25-én tekinthetők meg az Erkel Színházban.

Fotó: Mészáros Csaba, szinhaz.hu

Képzeljük el, hogy egyszer csak fölébredünk, teljesen ébernek érezzük magunkat, ám képtelenek vagyunk megmozdulni, tagjaink nem engedelmeskednek akaratunknak, csak a szemünket tudjuk ide-oda forgatni. Érezzük, hogy valaki ismeretlen van a közelünkben, és furcsa nyomás nehezedik a mellkasunkra... Nos, ez a horrortörténetbe illő jelenet – bármilyen különös is – a valóságban egyáltalán nem ritka, az embereknek mintegy egynegyede legalább egyszer átélte már. A lélektan alvási paralízis – vagyis alvási bénultság – néven ismeri ezt a nagyon ijesztő, ám egészségügyi szempontból ártalmatlan állapotot. Az alvási paralízis legtöbbször 10 és 17 éves kor között jelentkezik először, és a lakosság mintegy 5%-ának életében később többször is ismétlődik. A bénultság, mely alkalmanként akár percekig is tarthat, részlegesen kiterjed a bordaközi izmokra is, ez okozza a nyomásérzést a mellkason. Gyakran látási és hallási hallucinációk is jelentkeznek, s mindezt erős félelem kíséri.

Mindazonáltal ez a különös jelenség nem betegség, valószínűleg az alvás különböző szakaszait szabályozó agyi mechanizmusok átmeneti zűrzavaráról van szó. Az alvás gyors szemmozgásokkal jellemezhető (úgynevezett REM) fázisában jelentkeznek a legélénkebb álomképek, melyeket szemünk mozgásával kísérünk. Ám a REM-fázis alatt a test más mozgatóizmai gátlás alá kerülnek – mondhatni: megbénulnak – alighanem azért, hogy ne kövessük egész testünkkel az álmok történetét, hiszen ez nagyon veszélyes volna. Az alvási paralízis alkalmával az ember felébred, tudatába beáramlanak a külvilágból származó információk, ám a REM-fázis alatti izomgátlás „elfelejt” kikapcsolni, sőt az álomképek termelődése sem áll le teljesen, és éppen ezeknek a képeknek a valósággal való keveredése eredményezi a hallucinációkat.

A régmúltban sokszor lidércek, kísértetek, újabban pedig ufók látogatásaként magyarázták-magyarázzák élményeiket az alvási paralízist átélt, rémült emberek. S ez már utal is az alvási paralízis egyetlen kedvezőtlen egészségügyi következményére: olyan lelki megrázkódtatást okozhat, melyet nehéz feldolgozni. És itt nemcsak arról van szó, hogy valaki esetleg azt hiheti, az ufók pályáznak rá, és ez félelemmel tölti el. Fontosabb, hogy vannak, akiken szorongás lesz úrrá, mert azt hiszik, elméjük kezd megbomlani – ez a félelem persze tökéletesen alaptalan. Ezért ha egyszer-kétszer átélted az alvási bénultságot, a legjobb, ha nem is foglalkozol vele. Ha sokszor előfordul, és ez zavar, akkor lehet, hogy érdemes egészségesebb alvási szokásokat fölvenned, például rendszeresebben és elegendő ideig kell aludnod. Ezenkívül az alvási paralízis lehet bizonyos betegségek, például migrén vagy narkolepszia kísérőjelensége is – ilyen esetben természetesen az alapbetegséget kell kezelni.

Úgy ültem be A múmia című szuperprodukcióra, hogy megfigyelem, milyen lélektani hatásokkal riogatják az alkotók a nézőközönséget. Ezzel a tervvel azután elég hamar fel kellett hagynom – nem azért, mert olyan kevés volt a hatás, hanem mert olyan sok.

Van a filmben váratlan légitámadás, pókinvázió, és megpiszkálják az ember veleszületett undorreakcióját egy patkányrohammal, valamint szarkofágból kimászó, foszladozó hullákkal is (vagyis virtuálisan bekapcsolják a viselkedéses immunrendszert, melyről egy korábbi posztban már volt szó). Szegény szereplőknek menekülniük kell a homokvihar elől, a gonosz, repülő démonok elől és az idétlenül mozgó zombik elől (akik egyébként jó eséllyel pályázhatnának a Hülye Járások Minisztériumának elismerő oklevelére). Félni kell a lezuhanástól, vízbe fulladástól, sőt a szervezetten támadó rosszindulatú madaraktól is. Felbukkannak a filmben az emberből az életet kiszívó vámpírszerűségek, ezek az örökké népszerű rémalakok, akik történelmi korokon átívelő sikerüket annak köszönhetik, hogy ősi félelmeket testesítenek meg. Ezenkívül van igen rossz karban lévő élőhalott kísértet is, akit csak egy bizonyos szereplő lát...

Nem folytatom. A forgatókönyv olyan, mintha listába szedték volna a 25 (vagy 50?) legtöbbet használt, legelcsépeltebb rémisztgetést, és elhatározták volna, hogy ha törik, ha szakad, mindet belefoglalják egyetlen történetbe. Rengeteg mozzanatról meg lehet állapítani, hogy milyen filmekben láttuk őket korábban, és ezzel a körülménnyel láthatóan az alkotók is tisztában vannak: a jó és gonosz személyiség között ingadozó figura esetében nem is próbálkoznak álcázással, egyszerűen a dr. Jekyll nevet adták a karakternek.

Mindez azért nem túl szerencsés, mert ebben az összevissza kapkodásban teljesen esetlegesen váltják egymást az egészen más lelki mechanizmusokat beindító hatások. A néző nem tudja, mitől féljen. Kileli a hideg valamitől, de nem hagyják, hogy szépen beleélje magát a rémületbe, máris elrángatják másfelé, ahol kezdheti elölről az egészet, persze újra csak reménytelenül rövid ideig. Mintha az alkotók nem lennének tisztában a pszichológiai építkezés jelentőségével, és az egyébként lélektani tartalommal bíró elemeket – pusztán formai megoldásnak tekintve őket – következetlenül pakolják egymás után, vagy inkább egy nagy, zűrös halomba.

Ez persze nem azt jelenti, hogy A múmia ne lenne jó kis nyári szórakozás. Csak éppen lélektani átgondolatlansága miatt nem elég hatásos, nem vezeti végig a nézőt egy hátborzongató utazáson. Minden pillanatban sokkolni akar, ezért olyan, mint egy gazdag horror áruminta-kollekció, melynek minden egyes elemét láttuk már. És ha igazak a hírek A múmia többszörös folytatásának tervéről, még jó néhányszor látni is fogjuk.

Sokan nem tudják pontosan, mit is jelent az abszolút hallás, de úgy gondolják, valamiképpen a kiemelkedő zenei tehetséggel áll összefüggésben. Pedig voltaképpen egyszerű jelenségről van szó: akinek abszolút hallása van, bármilyen zenei hangot minden külső támpont nélkül képes megnevezni, illetőleg a hangnév megadása után az adott hangot pontosan ki tudja énekelni, vagy meg tudja szólaltatni valamely hangszeren. Erre a mutatványra tízezerből csak egy ember képes!

Miért ennyire ritka jelenség az abszolút hallás? – tette fel a kérdést Daniel J. Levitin, aki eléggé sajátos figurája a tudományos életnek, mivel nemcsak egyetemi pszichológiaprofesszorként, hanem zenei producerként is ismert.

Ha közelebbről megnézzük, az abszolút hallás két összetevőből áll. Az egyik a hangmemória, az a képesség, hogy az ember hosszú ideig állandó reprezentációkat tud őrizni elméjében a hangokról. A másik pedig nem más, mint a címkézés, ami annyit jelent, hogy a hangok képzeteihez társítani tudja a megfelelő, szakszerű megjelölést. Levitin érdekes kísérletet tervezett, melynek célja az volt, hogy próbára tegye az átlagember hangmemóriáját, hiszen az abszolút hallásnak ez a lényegi eleme.

A kutató több mint 600 nagyon ismert slágerből egy „étlapot” állított össze, és kísérletének 46 résztvevőjét arra kérte, válasszanak egy dalt, és próbálják meg elénekelni, eldúdolni vagy elfütyülni annak bármely részletét. A produkciókat Levitin rögzítette, majd a résztvevőket a próba megismétlésére kérte, egy másik slágerrel. A felvételeket később számítógép segítségével elemezték, félhang pontossággal meghatározva a kiadott hangokat, majd összehasonlították az eredeti zeneszám megfelelő részével. Kiderült, hogy a résztvevők 40%-a legalább az egyik alkalommal képes volt teljes pontossággal megszólaltatni az emlékezetébe idézett zene hangjait, s az alanyok mintegy a fele plusz-mínusz egy félhang pontossággal találta el a „célt”. Ez pedig azt jelenti, hogy a zeneileg képzetlen átlagemberek nagy része is képes hosszú távú, pontos reprezentációkat őrizni memóriájában a zenei hangokról, azaz valamilyen mértékben rendelkezik azzal a képességgel, ami az abszolút hallás alapja. Ami miatt az abszolút hallás mégis annyira ritka, az Levitin szerint nem más, mint hogy az emberek – elmélyült zenei képzés híján – nem tanulnak meg címkézni.

Az abszolút hallás tehát nem a fül, hanem sokkal inkább az emlékezet mutatványa, és nem sok köze van a kiemelkedő zenei tehetséghez. Nem misztikus képesség, hanem a nagyon sokakban meglévő pontos zenei memóriának a zenei képzés és gyakorlás során kifinomodott változata.