Ha valakit századik születésnapján ünnepelnek, biztosan elhangzik a szinte kötelező kérdés: mi a hosszú élet titka? A százévesek pedig a legkülönfélébb válaszokat szokták adni erre, mivel – az igazat megvallva – valójában fogalmuk sincs, minek köszönhetik a magas életkor elérését. A tudósoknak azonban illene többet tudniuk. Csakhogy nem is olyan egyszerű megvizsgálni a gyerekeket vagy fiatalokat, s azután megfigyelni, milyen hosszú élet várt rájuk... Kinek van erre elég ideje?

Éppen ezért különösen értékes az a dukumentumanyag, amit egy egyesült államokbeli apácazárda archívuma őriz. 1930-ban ugyanis az Észak-Amerikai Nővérek rendfőnökasszonya minden fiatal apácától bekért egy rövid önéletrajzot, melyben a többnyire tanulmányaikat végző – húszas éveik elején járó – lányoknak ki kellett térniük életük érdekes, tanulságos és meghatározó eseményeire is. Mintegy hat évtizeddel később egy kutatócsoport fölkereste az önéletrajzot beadó apácák közül a még élőket, és azokkal, akik beleegyeztek, sokoldalú vizsgálatsorozatba kezdett. Deborah D. Danner és munkatársai 2001-ben tették közzé azt az igen érdekes tanulmányt, mely az önéletrajzokban megjelenő pozitív érzelmek és az élethossz közötti összefüggést vizsgálta.

A kutatók 180 önéletrajzot vizsgáltak meg, igen objektív módon. Megszámolták a szövegekben az érzelmet kifejező szavakat, mondatokat, és minősítették őket (pozitívnak, negatívnak, illetve semlegesnek). Ezeket az adatokat pedig összevetették az akkor már többnyire elhunyt apácák életrajzi adataival. Elképesztő dolog derült ki. Ha a pozitív érzelmeket kifejező mondatok számát tekintjük, azok az apácák, akik a legkevesebb ilyen mondatot írták, átlagosan 86,6 évig éltek, akik viszont a legtöbbet, 93,5 évig! Ez közel hét év eltérés az élettartamban! A különbség még nagyobb – 9,4 év –, ha a pozitív érzelmet kifejező szavak számát nézzük, és 10,7 év van azok élettartama között, akik a legkevesebb, illetve legtöbb fajta pozitív érzelemről számoltak be fiatalkori önéletrajzukban.

A kutatók szerint a pozitív érzelmek gyakori említése összefügghet az optimista, pozitív életszemlélettel, ami egy emberre egész életén át jellemző lehet. Az ilyen szemlélet pedig nagyban hozzájárulhat a testi egészséghez, mert jelentősen enyhíti a stressz káros hatásait, s ezáltal csökkenti többek között a szív- és érrendszeri betegségek veszélyét.

A pesszimizmus káros az egészségre! Érdemes leszokni róla.

Guillaume Apollinaire (1880-1918) talán legismertebb verséből Radnóti Miklós készített gyönyörű fordítást:

KIKERICSEK

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

Legelget a tehén

S lassan megmérgeződik

Kikericsek virítnak kékek és lilák

Álmos szemed olyan mint itt ez a virág

Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt

S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall

Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal

Letépik a virágot mely anya s leány is

És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint rebben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel

Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve

E halnikészülő nagy rétet mindörökre

A versben van egy fél sor, amit szinte senki nem ért: „mely anya s leány is”. Ráadásul ez a rész franciául még érthetetlenebb: „qui sont comme des mères / Filles de leurs filles”, azaz szó szerinti fordításban: akik, mint az anyák, saját lányaiknak a lányai.

Nyilvánvaló, hogy Radnóti sem értette, miről van szó, és jól bevált fordítói húzással beírt valamit, ami nagyon hasonló az eredetihez, de mégiscsak van valami értelme. Anya s leány is – hát igen, kétségtelen, hogy minden anya egyben valakinek a leánya is, de miért is írta ezt ide Apollinaire…?

Tulajdonképpen vicces látni, ahogy még a legkiválóbb irodalmároknak is beletörik a bicskájuk e néhány szó értelmezésébe. Nemes Nagy Ágnes például így írt a Jelenkor 1988 novemberi számában: „Hogy kerül ide ez az anya meg leány képzet? (…) Izgatott engem ebben az olyannyira »egyszerű« versben ez a picinyke homály, az anya-leány képzetnek ez a kiszakadása a reálisnál reálisabb tájképből és lelki tájképből. (…) A francia vélemények szerint ez az anyaleány képzet a virág-nemzedékeknek azt a sokaságát, nyüzsgését, megkülönböztethetetlen hasonlóságát jelenti, ami egy ilyen sűrű-virágos mező.”

Ó, nem, nem…

De méltánytalan volna felróni az irodalmároknak ezt a teljes tanácstalanságot, ugyanis Apollinaire szavainak megértéséhez egy speciális botanikai ismeretre van szükség. Érdekes, hogy a megoldásra mégsem egy biológus jött rá, hanem a több mint száz évet megért, legendás szociológus-antropológus, Claude Lévi-Strauss (1908-2009), aki 1983-ban egy esszében elemezte Apollinaire versét.

A lényeg, hogy a kikericsnek van egy különleges tulajdonsága: ősszel virágzik – legalábbis az őszi kikerics (Colchicum autumnale), mely Apollinaire versében szerepel (és amelyről Arany János kései versciklusa, az Őszikék a címét kapta, hiszen az őszike egyszerűen annyit jelent: kikerics).

A kikerics tehát ősszel virágzik, ekkor történik meg a beporzás, és a megtermékenyített női ivarsejtek a növény föld alatti részében telelnek át. Tavasszal azután megjelennek a levelek, és közöttük az előző évi ivarsejtekből kifejlődött termések. A terméses hajtás nyáron teljesen elszárad, majd ősszel újból előbújnak a virágok. Ha tehát egy naptári évet nézünk, akkor előbb jelenik meg a termés (a növény „gyereke”), és csak jóval később a virág, ami a termés „szülője”. Ezt a látszólagos megfordítottságot a réges-régi botanikusok filius ante patrem (fiú az apa előtt) jelenségnek nevezték. Mintha a gyermekből (a termésből) alakulna ki idővel a szülője (a virág). Apollinaire az eredeti latin szakkifejezésben szereplő fiút és apát lányra és anyára változtatta, hiszen a versben a kikerics női szimbólum. A kép – Nemes Nagy Ágnes szavával élve – reálisnál reálisabb, és nincsen homály, nincsen törés a vers tiszta „egyszerűségében”.

És miért tartotta fontosnak Apollinaire, hogy utaljon a kikerics e jellegzetességére? Nos, erre már nincs egyértelmű „megfejtés”, hiszen ez nem rébusz, hanem vers, mely mindenkiben más képzettársításokat kelthet. Természetesen sokaknak eszébe jut a keresztény hitvilág azon eleme, melyet Weöres Sándor így fogalmazott meg egysorosában: Ha lányod szült téged, halhatatlan vagy.

Én azt hiszem, a magyarázat egészen egyszerű. Elég felütnünk a jó öreg Idegen szavak szótárát, és meg fogjuk találni benne a filius ante patrem kifejezést, csakhogy nem botanikai összefüggésben, hanem általánosan használt szófordulatként, „képtelenség, lehetetlenség” jelentéssel. Úgy érzem, Apollinaire versében a kikerics – a nőiség szimbóluma – maga a megtestesült lehetetlenség.

Az őszike az őszi kikerics (Colchicum autumnale) népies neve. A növény lilás színű virágai ősszel, szinte már a tél közeledtével nyílnak. Az őszike erősen mérgező, hatóanyaga, a kolhicin nevű alkaloid már 10 miligrammos dózisban súlyos tüneteket okoz, 40 miligramm pedig halálos lehet belőle.

Nem nehéz párhuzamot találni Arany János Őszikék című kései versciklusának sokszor keserűséggel, fájdalommal teli költeményei és a gyönyörű, de halálos őszi kikerics között. Voltaképp nem is kell pontosan értenünk a címet ahhoz, hogy megérezzük, mi a lényege; az őszike szó jelentésének ismerete csak kiteljesíti azt, amit már megsejtettünk.

Arany nyelvhasználatára hihetetlen jelentéssűrűség jellemző, ezért talán nem hiba, ha egy lépéssel tovább megyünk, és még egy pillanatig vizsgáljuk a kikericshez kapcsolódó gondolatkört.

A kikerics ugyanis nemcsak ölni tud, hanem gyógyítani is: a kolhicin kis adagban alkalmas a szörnyű fájdalommal járó köszvényroham enyhítésére. Ezért Arany az őszikét akár az öregek gyógynövényének is tarthatta, hiszen amint az A Jóka ördöge című elbeszélő költeményéből is sejthető, a köszvényt az időskor velejárójának gondolta. A vers hősének, Jóka bátyának az az ötlete támad, hogy egyszerűen agyoncsapja elviselhetetlenül házsártos feleségét, de aztán meggondolja magát:

Hadd éljen. Talán majd, ha nem is a vallás,

Istenhez téríti az oldal-nyilallás.

Jó apostol a sűly, hurut, köszvény, guta:

Majd csak megtériti, ha vénségre juta.

(A süly szót a népnyelv a szifilisztől kezdve a skorbuton át az aranyérig sokféle betegségre alkalmazta.)

Arany János szinte egész életében betegeskedett, de köszvénye nem volt. Ám érdekes módon ő ebben nem volt biztos. 1860-ban egy levelében ezt írta Tompa Mihálynak látásának romlásáról (melyet a mai vélemények szerint minden bizonnyal retinasorvadás okozott):

„Igen különös nyavalyába estem: szemem minden percben elfátyolodik, a tárgy melyre nézek, legyen az betű vagy templom, elkezd vibrálni s én nem látok semmit. Ez a baj már néhány nap óta van rajtam; nem fájdalmas, de alkalmatlan és bosszantó. Azt mondják: gyomorrosszaság, aranyér, szemköszvény stb.”

Az Őszikék versei sokkal később keletkeztek, mint az idézett levél, de Arany élete vége felé mindenképpen úgy tekintett magára, mint soféle betegségtől gyötört idős emberre, és talán megfordult a fejében, hogy az őszikék veszélyes mérge a fájdalom enyhítésére is alkalmas. Akár igen, akár nem, ez a gontolat teljesen egybevágna azzal, amit az egyik legszebb őszikében, a Mindvégig című versben olvashatunk:

A lantot, a lantot

Szorítsd kebeledhez

   Ha jő a halál;

Ujjod valamíg azt

Pengetheti: vígaszt

   Bús elme talál.

A kikerics tehát – akár a vers – egyesíti magában a szépséget, a halált és a vigasztalást. Nagyon poétikus virág. Apollinaire talán leghíresebb versének címe is Kikericsek. És a versben van egy különös rejtély – de erről majd legközelebb.

A jófiú című film zárójelenetében egy nő hasal a szakadék peremén, mindkét kezével egy-egy kisfiút tartva a szédítő mélység fölött. Az egyik gyerek a saját fia, akiről éppen akkor derült ki, hogy velejéig gonosz gyilkos: azért botlott el a szakadék szélén, mert az anyját akarta letaszítani. A másik egy becsületes, segítőkész fiú, ám nem rokona a nőnek. Az anya csak egyiküket képes felhúzni a szakadék peremére, a másik gyereket a biztos halálba kell küldenie…

Nos, ez a jelenet érdekes lélektani kérdést vet föl: vajon válságos helyzetben mi dönti el, hogy kinek nyújtunk segítséget, és kinek nem?

Kétségtelen, hogy a felelősség kérdése igen lényeges; sokszorosan bizonyított tény, hogy nagyobb valószínűséggel segítünk olyasvalakinek, aki önhibáján kívül került bajba, mint az olyannak, aki maga felelős a helyzetéért.

Evolúciós örökségünk viszont felvet egy másik fontos szempontot is: arra vagyunk „programozva”, hogy saját génjeink túlélésének érdekében cselekedjünk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a saját életünket kell védenünk, hanem azt is, hogy rokonainkat szintén segítenünk kell, hiszen a bennünk meglevő gének egy részét ők is hordozzák – minél közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a közös gének aránya.

És mi történik, ha a két szempont ellentmond egymásnak, mint például A jófiúban?

Erre a kérdésre keresett választ Tobias Greitmeyer és két munkatársa egy pszichológiai kísérlettel. A kutatók két történetet írtak, a főhős mindkettőben bajba kerül, segítségre szorul. A történetek azonban két változatban készültek el: az egyikben a bajba jutott személy maga volt felelős a vele történtekért, a másik verzióban viszont önhibáján kívül került nehéz helyzetbe.

Az egyik történet hétköznapi volt: valaki felhív téged, hogy elhagyta a párja, vigasztald már egy kicsit. Miért hagyta el? Az egyik változat szerint azért, mert az, aki most segítséget kér tőled, annyiszor megcsalta, hogy a másik már nem bírta tovább. A másik változat szerint viszont azért szakított, mert beleszeretett valakibe.

Az „élet-halál” történet sokkal vérfagyasztóbb volt: autót vezetsz, és azt látod, hogy az előtted haladó kocsi megcsúszik, felborul és kigyullad. Bármelyik pillanatban felrobbanhat! Az egyik változat szerint tudod, hogy a balesetet szenvedett sofőr részegen ült a volán mögé és túl gyorsan hajtott, a másik változat szerint egyértelmű, hogy semmilyen szabálytalanságot nem követett el.

Kinek sietnél a segítségére?

Ja, és még valami: a kutatók az esetek felében azt mondták, képzeld el, hogy a segítségre szoruló személy az ismerősöd, a többi esetben viszont azt, hogy aki bajba került, a testvéred.

649-en olvasták el valamelyik történet valamelyik változatát, és a válaszokból kiderült, hogy az emberek hétköznapi helyzetben inkább segítenének egy „ártatlan” ismerősnek, mint egy „vétkes” testvérnek. Ám ha élet-halál a tét, a morális megfontolások háttérbe szorulnak, és a testvér – felelősségétől függetlenül – sokkal nagyobb segítségre számíthat, mint a genetikailag idegen személy.

A jófiú című amerikai közönségfilm végén természetesen a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig jutalmát. Hát, lehet, hogy az élet nem így működik, de Hollywood igen.

A legnagyobbak sokkal többet tudnak, mint amennyit szabad volna nekik. Puskin például A pikk dáma című novellájában olyan pontosan ábrázolja a pszichopata személyiséget, hogy arra gyanakodhatnánk, egy pszichiátria tankönyvből puskázta ki a tüneteket. Csakhogy a novella 1833-ban íródott, a pszichopata személyiség jellemzőit viszont csak 1941-ben írta le Hervey M. Cleckley...

Akárhogyan is, a többi embert eszköznek tekintő, másokat kihasználó, manipulatív, önző, más személyek érzelmei iránt érzéketlen, szeretetre és empátiára képtelen, a lelkiismeret-furdalást és a szorongást hírből sem ismerő, tetteiért felelősséget nem vállaló, torz személyiség kristálytisztán áll előttünk A pikk dáma „főhősének”, Hermannak az alakjában.

Hermann rögeszméje az, hogy egy öreg grófné tud valami olyat, ami őt gazdaggá teheti (hogy mit, azt nem árulom el, hátha valaki szeretné elolvasni a novellát). Személyesen akarja kiszedni a titkot az idős néniből, csak azt nem tudja, hogyan juthatna be a palotájába. Hamarosan azonban megtalálja a megoldást: észreveszi, hogy a palota egyik ablakában egy fiatal nő szokott kézimunkázni. Hermann felismeri a lehetőséget, és elhatározza, hogy szerelmet színlel, találkát kér a lánytól, s így majd bejuthat az épületbe. Először csak naponta megjelenik a palota előtt és nézi a lányt, szemeznek, majd kimásol egy regényből egy szerelmes levelet és elküldi – a terve végül beválik.

Liza, a lány, szegény rokonként, megalázó körülmények között él a palotában, és amikor azt hiszi, valaki szereti, elkezd reménykedni, hogy az élete megváltozik.

Hermann egy éjjel végre – Liza utasításait követve – bejut a palotába, de természetesen nem a lányhoz megy, hanem az öreg grófné szobájába, aki épp nincs otthon. Hermann elrejtőzik és vár. Bámulatos, hogy Puskin még a férfi szívfrekvenciájára is kitér: „Nyugodt volt; szíve egyenletesen vert”. Vagy százötven évvel később a pszichológus kutatók elég sokat foglalkoztak az alacsony pulzusszám és a pszichopátia közötti összefüggésekkel…

A grófné hazaér, de a férfi hiába faggatja. A néni meghal, és Liza megtudja az igazságot: „Azok a szenvedélyes levelek, az a lángoló vágy, az a merész, makacs tolakodás, mind nem szerelem volt tehát. Pénz – arra sóvárgott a lelke.” Hermannt a haláleset és a lelepleződés nem érinti különösebben: „De sem a szegény lány könnyei, sem bánatának csodálatos varázsa nem nyugtalanították sötét lelkét. Nem érzett lelkiismeret-furdalást az öreg grófné halála miatt, csak egy ijesztette meg: a helyrehozhatatlan elvesztése a titoknak, melytől gazdagságot várt.”

Hermann tehát pszichopata, vagy mai, szakszerű szóhasználattal antiszociális személyiségzavarban szenved – bár a közkeletű bölcsesség szerint a pszichopátia az a lelki zavar, amelytől nem a beteg, hanem a környezete szenved. Hermann kórképét bonyolítja, hogy komoly pszichotikus tünetei is vannak, hallucinál és gondolkodásában téveseszmék jelennek meg – ám ezek nem a pszichopátia velejárói, másik betegségre utalnak.

Amikor Pjotr Csajkovszkij operát írt Puskin novellájából, fivére, Mogyeszt Csajkovszkij, aki a librettót készítette, alaposan kibővítette a történetet, elvégre három felvonás az mégiscsak három felvonás. Belekerült néhány olyan elem, amelynek semmi jelentősége a cselekmény szempontjából, de remekül meg lehet zenésíteni, és jól mutat az operaszínpadon. Puskinnál kegyetlen tél van, metsző szél és havas eső, az operában viszont derűs tavasz – így ugyanis be lehet tenni egy üde nyitójelenetet: önfeledt játék a parkban, gyermekkórussal, a dajkák karával… A második felvonásban pedig nagyszabású bált látunk, ahol egyszer csak nekiállnak előadni egy pásztorjátékot. Ugyan szemernyit sem viszi előre a cselekményt, ám az egész mű egyik leggyönyörűbb részlete. Ennek, és a tucatnyi egyéb változtatásnak voltaképp semmi jelentősége, talán csak annyit jelez, hogy a librettó olyan irodalmi színvonalra került, ahonnan Puskint még csillagászati távcsővel sem lehet látni.

Az azonban már gond, hogy a Csajkovszkij fivérek rájöttek, egy szinte érzelemmentes emberről nem nagyon lehet romantikus operát írni. Egyébként teljesen igazuk volt. Az operát megrendelő színházi illetékes szeme előtt valószínűleg az lebegett, hogy Puskin novellájában egymást érik a szokatlan helyzetek és váratlan fordulatok. A Csajkovszkij testvérek úgy írták át a történetet, hogy Hermann szerelmes Lizába (akinek egyébként van kérője), de egy idő után valahogy mégis inkább a pénz érdekli. A librettó szerzői ezzel úgy formálták át Hermannt, hogy alakja jobban hasonlít azokra a figurákra, akiket az operákban szoktunk látni – viszont teljesen agyoncsapták Puskin kegyetlenül pontos lélekrajzát. Egy szeretni képtelen pszichopata mint epekedő szerelmes… Óriási balfogás.

A pikk dáma című opera hőse így csupán egy következetlen és követhetetlen „bolond”, akinek zagyva viselkedése semmit nem árul el az emberi lélekről. Ha megnézed A pikk dámát, gyönyörű zenét és látványos jeleneteket kapsz, sőt még izgalmakban is lehet részed, de lélektani hitelességet ne is várj a műtől. Azt keresd inkább Puskinnál.

A pikk dáma című opera 2017. április 24-én (hétfőn) 21:05-től látható a Magyar Állami Operaházban készült felvételről az M5 HD műsorán.

Úgy tíz évvel ezelőtt Carlos David Navarrete, a Harvard Egyetem kutatója és két munkatársa egy kísérlet során arra kért 206 önként jelentkező várandós nőt, hogy olvasson el két írást. Ezeket valójában a kutatók készítették, de a kísérlet résztvevői úgy tudták, hogy két egyetemistától származnak. Az egyik írás szerzője – állítólag – külföldi volt, és kritikus hangnemben ecsetelte az USA-ban szerzett kellemetlen élményeit és bírálta az országot – a lakosaival együtt. A másik írás amerikai szerzője viszont dicsérte hazáját és annak értékeit.

A válaszadóknak mindkét szerzőt értékelniük kellett: mennyire tartják őket szeretetreméltónak, intelligensnek, felkészültnek, erkölcsösnek, igazságosnak; szeretnének-e együtt dolgozni velük. Ezenkívül a résztvevőknek azt is meg kellett adniuk, terhességük hányadik hetében járnak.

A válaszok alapján az a furcsa kép rajzolódott ki, hogy a terhességük első harmadában járók véleménye lényegesen eltér a többiekétől: az idegent sokkal negatívabban, honfitársukat pedig jóval pozítívabban ítélték meg.

Nos… van ennek az eredménynek bármi értelme?

Nagyon is, ha figyelembe vesszük, hogy az emberben – sok-sok állatfaj egyedeihez hasonlóan – működik egy úgynevezett viselkedéses immunrendszer, melynek lényege, hogy igyekszünk elkerülni a fertőző betegségek forrásait. Például nem érintjük meg, és főleg nem esszük meg a bűzös, bomlásnak indult dolgokat, és lehetőleg elkerüljük a fertőző betegségben szenvedő embertársainkat. Ez az undor, irtózás, távolságtartás velünk született reakció, és olyankor is hatással van a viselkedésünkre, amikor pedig az eszünkkel tudjuk, hogy semmiféle fertőzésveszély nem áll fenn. Van, aki erre a kettősségre szeret rájátszani, hogy kiélvezhesse a helyzet borzongató feszültségét. Ezen a képen például nem az van, amit gondolsz – kivéve, ha azt gondolod, hogy „macskakaki süteményt” látsz:

Az alom apróra tört kekszből, a kaki olvasztott karamellából készül, és a fogást egy – garantáltan használatlan! – macskaalmos edényben, hozzáillő lapáttal kell szervírozni. Állítólag minden bulin óriási sikere van…

Ugyanezt a hatást használják ki profi szinten az egyre szaporodó, WC-tematikájú éttermek is:

Ezek az ételek és tálalási módok érdekes lélektani játékot űznek velünk. Látványukkal az ürüléket idézik, mely kerülendő fertőzésforrás a számunkra, és ezzel riadóztatják viselkedéses immunrendszerünket. A taszítást azonban ellensúlyozza magának az ételnek a vonzereje és a tudás, hogy valójában nincsen szó fertőzésveszélyről, valamint az a kecsegtető lehetőség is, hogy ha fogyasztunk az ennivalóból, akkor minden kockázat nélkül teljesíthetünk valamiféle „bátorságpróbát”, amivel egy kicsit legyezgethetjük hiúságunkat.

Jó, rendben, de hogyan kapcsolódik ez az egész a várandós nőkkel végzett kísérlethez?

Nos, a talán kellemetlen valóság az, hogy embertársainkat is fertőzésforrásnak tekintjük, és nemcsak akkor, ha köhögnek és tüsszögnek, hanem akkor is, ha csak egyszerűen idegenek. Fertőzőnek, veszélyforrásnak minősítjük őket, mégpedig anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Ez a reakció minden bizonnyal azon a tényen alapul, hogy a megszokott környezetünkben, közösségünkben mindennapos kórokozók ellen meglehetősen jó védettséget élvezünk – az ismeretlen kórokozókkal szemben viszont sokkal érzékenyebbek vagyunk. Az „idegen”, „máshonnan jött” személy esetleg olyan kórokozót hordozhat, amely számunkra ismeretlen, és árthat nekünk.

A terhesség első trimeszterében az immunrendszer csökkent hatásfokkal működik, nehogy a félig-meddig idegen szövetnek számító magzat kilökődjön az anya szervezetéből. Ilyenkor a nők kiszolgáltatottabbak a fertőzésekkel szemben, és hogy mégse legyen baj, a viselkedéses immunrendszer magasabb fokozatra kapcsol. Ennek megfelelően a várandós anyák az első hónapokban sokkal több mindentől undorodnak, mint korábban, és amint Navarrete és munkatársainak kísérlete jelzi, távolságtartóbbak lesznek az idegenekkel szemben, és vonzóbbnak értékelik a biztonságos saját csoportot. A fokozott idegenellenesség azonban csak átmeneti – elmúlik, amint a terhesség későbbi szakaszában az immunrendszer működése visszaáll a megszokott szintre.

Más kutatások is utalnak rá, hogy összefüggés van a fertőzéstől való félelem és az idegenekkel szembeni előítéletek között. Egy kísérlet során lényegesen csökkent azoknak a résztvevőknek az idegenellenessége, akik egy antibakteriális anyaggal fertőtleníthették a kezüket, és így az adott pillanatban védettebbnek érezhették magukat a fertőzésekkel szemben. Egy másik kísérlet pedig azt bizonyította, hogy azokra a személyekre, akik röviddel azelőtt influenza elleni védőoltást kaptak, jóval alacsonyabb fokú xenofóbia volt jellemző, mint azokra, akik nem részesültek védőoltásban.

A viselkedéses immunrendszer működése persze nem az egyetlen, és nem is a legfontosabb tényező, mely az idegenellenes előítéleteket létrehozza, de jól jelzi, hogy a tisztán társadalmi jelenségnek tartott folyamatok hátterében észrevétlen biológiai tényezők húzódhatnak meg.

Talán van, akiben ellenérzést kelt, ha az előítéletek kialakulását – legalábbis részben – genetikailag meghatározott, természetes okokra vezetik vissza, mert úgy tűnhet, hogy aki ilyen magyarázattal áll elő, az igazolja, felmenti, elfogadja, sőt pártolja az idegenellenességet. Ez azonban éppen olyan ostoba gondolat, mint ha azt, aki szerint a bőr időskori rugalmasságvesztése természetes folyamatok eredménye, azzal vádolnánk, hogy pártolja és támogatja, hogy a bőr petyhüdtté váljon. A valóság ugyanis ennek épp az ellenkezője: csak akkor tudunk hatásosan fellépni valami ellen, ha értjük, mivel állunk szemben.

Mert az, hogy valami természetes folyamat eredménye, nem jelenti, hogy ne kellene mindent megtennünk ellene. Le kell számolni azzal a halványrózsaszín, vattacukorillatú ábránddal, hogy kultúránk az emberi természetből sarjadzik, és szerves fejlődés során, harmonikus módon válik egyre teljesebbé. No nem, erről szó sincs. A kultúrának, a morálnak nagyon fontos része, hogy letilt bizonyos magatartásformákat, melyekre pedig velünk született hajlamunk van. A kultúra ilyen értelemben szupresszív, elnyomó jellegű. Olyan magatartásformák tiltásáról van szó, melyek valamikor az evolúciós múltban hasznosak voltak, de ma már károsak, mert roncsolják azt, amit emberhez méltó életnek gondolunk.

Fajunk állati sorból való kilábalásának egyik kulcsszava a „NE”. Kivetni nem tudjuk magunkból a törzsfejlődés során genetikailag belénk rögződött hajlamokat és lelki reflexeket, de ha ezek ellentmondanak annak, amit ma értéknek tartunk, akkor letilthatjuk őket és felülírhatjuk új szabályokkal – az emberi kultúra szabályaival.

Konrad Lorenz figyelt fel rá, hogy létezik egy jellegzetes kisbabaforma, mely sok állatfajnál felfedezhető. Ez a csecsemőszerűség elsősorban a testarányokban érhető tetten: a törzshöz viszonyítva a végtagok rövidebbek, a fej pedig nagyobb, mint a felnőtt egyedek esetében. A fej méretéhez képest a szemek nagyok, és a magas homlok miatt miatt viszonylag lent, az arc közepe táján helyezkednek el. A homlok domború, az orcák pedig „kölyökgólyaszerűen” – oké, ezt nem Lorenz írta így – kerekdedek. De aki olvasta például a Gondolat Zsebkönyvek sorozatban megjelent Kis etológiát, úgyis tudja mindezt.

Lorenz szerint ez a babaforma kulcsingerként hat, és előre huzalozott viselkedési választ: védelmező, dédelgető, szeretetteljes odafordulást vált ki az emberekből. Ez a reakció a nőkben erősebb, de azért a férfiakra is jellemző. Ugyanannak a fajnak a kicsinyeit sokkal imádnivalóbbnak tartjuk, mint a felnőtt egyedeket.

Stephen Jay Gould (1941–2002), a kiváló amerikai evolúcióbiológus és ismeretterjesztő mutatott rá, hogy Miki egér ötvenéves korára egészen megfiatalodott, szinte kölyökformát öltött. Gould precíz méréseket végezve megállapította például, hogy „a szem nagysága a fejhossz 27 százalékáról 42 százalékra” nőtt. Eközben egyébként Miki egér jelleme is átalakult, felnőttesből gyerekessé vált. Első felbukkanásakor, az 1920-as évek végén még duhaj, kissé kegyetlen, de legalábbis csintalan alak volt, majd az évtizedek alatt jó magaviseletű, ártalmatlan figurává vált.

És ez az óriáspanda nagy trükkje is: kifejlett korában is megőrzi a babaformát!

Tisztesség ne essék szólván úgy meghekkeli az agyunkat, mint bagolylepke a széncinegét (ha ez a hasonlat netán nem lenne teljesen világos a számodra, olvasd el az „Okosabb vagy, mint egy széncinege?” és „A meghekkelt agy” című posztokat is). Egy javakorabeli panda is a cukimuki babákra jellemző testarányokat mutatja, és ez kulcsingerként hatva alapvetően meghatározza a hozzá való viszonyulásunkat. Felnőtt állatot látunk, de ezt a tényt alig tudjuk elfogadni, és olyan erős dédelgetési kényszert érzünk a kifejlett panda iránt is, ami csak kisbabáknak járna ki. Nem véletlen, hogy a pandát állandóan játékmackóhoz hasonlítják, hiszen – főleg az utóbbi évtizedekben – a plüssfigurák nagy részét is kifejezetten kisbabaformájúra készítik a nagyobb népszerűség érdekében.

Úgy gondolom, valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a kamillavirággal. A kamilla teljesen véletlenül gyulladáscsökkentő hatást fejti ki az emberi szervezetben, és ez a tulajdonsága óriási szaporodási előnyt nyújt a számára. A faj populációja hihetetlenül megnőtt, hiszen mindenütt, ahol lehet – például Magyarországon is – jókora területeken termesztik.

A pandamacinak pedig az a különleges tulajdonsága van, hogy az emberből a „Jaj, de cuuukiii!” felkiáltást váltja ki, és alighanem ezzel sikerült is biztosítania fajának túlélését. Óriási figyelmet kap világszerte, és az emberek hajlandók igen jelentős anyagi erőt mozgósítani a pandák megmentésének érdekében.

No igen, a panda a szerencse fia. Imádnivalónak születik, és az is marad élete végéig. Azt hiszem, ilyen szempontból a keselyű egy kicsit hátrányosabb helyzetűnek tekinthető...

A jóval kezdem: Enyedi Ildikó mozijában sok az első osztályú, sőt osztályon felüli filmes megoldás. Olyan eredeti, szuggesztív pillanatok ezek, melyekért érdemes moziba járni, és érdemes filmet készíteni. Számomra felejthetetlen például az a snitt, amelyben a lefekvéskor az ágy elé letett papucs lassan kirúgja magát, nagyon erős a lakásbelsők atmoszférája, és mesteri, ahogyan a szarvasokat bemutató jelenetekben a vágás érzékelteti, hogy az állatokban valamiféle emberi lélek lakozik.

Azonban a filmnek – ahogyan erre néhány kritika így-úgy meg is próbált rámutatni – komoly gyengeségei is vannak. Én most csak a legkínosabbal szeretnék foglalkozni: a vállalatnál lefolytatott pszichológiai vizsgálat ábrázolásával.

Az igazán jó történetek természetes módon haladnak előre, a nézőnek nem is tűnik fel, miként vannak kitalálva, megszerkesztve. Az igazán jó történetek azonban nagyon ritkák... A mesterkélt, összetákolt történetekben viszont a néző számára már menet közben nyilvánvalóvá válik, hogy némely – kissé furcsa – cselekményelem csak azért került be a történetbe, hogy valamilyen előre kijelölt cél felé terelgesse az eseményeket.

A Testről és lélekről forgatókönyve ilyen szempontból kifejezetten gyenge; sajnos nagyon kilóg a lóláb, hogy hátulról előrefelé próbálták kitalálni. De nézzük, mire is gondolok. Enyedi Ildikó alaposan feladta magának a leckét: a történet két nagyon zárkózott, magáról alig beszélő szereplőjének – két kollégának – mindenképp rá kell jönnie, hogy éjjelente ugyanazt álmodják. (Bízom benne, hogy most nem lőttem le semmilyen poént, ez a motívum már a film előzetesében is benne van!) A közös álomlátás nagyon lényeges, ez adja a film lírai, és kissé misztikus vonulatát. Ez tehát a cél, ahova a forgatókönyvnek el kell jutnia: a két embernek meg kell ismernie egymás álmait. De az ég szerelmére, hogyan fogják megtudni, ki mit álmodott, ha egész nap alig mukkannak meg? Enyedi Ildikó megoldása: legyen a cégnél egy pszichológiai felmérés, melynek során a két ember egymástól függetlenül elmondja a pszichológusnak az álmait, a pszichológus pedig majd felismeri az azonosságot és ezt valamilyen módon a két ember tudomására hozza. Ez a megoldás természetesen azt igényli, hogy a történet tovább terjeszkedjen visszafelé, hiszen kreálni kell valamilyen motívumot, ami szükségessé teszi a vállalatnál a pszichológiai vizsgálatot. Ez az ok a filmben meghökkentően bugyuta: a cégnél lopás történik, és mivel az ujjlenyomatok használhatatlanok, a rendőr nyomozó azt javasolja a gazdasági igazgatónak, hívjon egy pszichológust, aki az összes dolgozó személyiségvizsgálata alapján majd megmondja, ki lehet a tolvaj... Keservesen csikorgó fordulata ez a történetnek, ráadásul annyira össze van csapva, hogy gyakorlatilag nem is érthető. Kedves Olvasó, ha már láttad a filmet, tedd a szívedre a kezed, Te érted, hogyan is volt az a história az 50 éves érettségi találkozóval? Bevallom, én nem értettem meg. Pedig azt hiszem, elvileg ez az a botrány, ami a rendőrségi eljárást indokolta.

Ám a mélypont még csak ezután következik.

A pszichológus megérkezik a céghez, és elkezdi a vizsgálatot. Ami pedig ekkor történik, az hajmeresztő. A pszichológus érzéketlenül vájkálni kezd az emberek magánéletében, kínos helyzetbe hozza őket, szexuális életüket firtatja, sőt egyes kérdésekkel szándékosan megalázza a vizsgált személyt, visszavágva bizonyos sérelmekért. Pontosan olyan az egész, ahogyan Móricka – tegyük hozzá: egy eléggé rosszindulatú és tudatlan Móricka – a „lélekturkászok” munkáját elképzeli.

Persze sejtem én, hogy azért van szükség erre a „mélylélektaninak” álcázott primitív hablatyolásra, hogy elhangozhasson a kérdés: „Mit álmodott?”, és ez a hosszú, szerencsétlen cselekményszál végre betölthesse a hivatását és kiderülhessen, hogy a két szereplő ugyanazt álmodja.

Több kritika is megjegyzi, hogy Enyedi Ildikó furcsán elejt egyes cselekményszálakat. Naná, hogy elejti őket! A lopás, a rendőrség, a pszichológus csak addig kellett, amíg ki nem derült a közös álomlátás – a rendező ezeket a beindított történéseket, amikor már nincsen szükség rájuk, megkönnyebbülten, mondhatni nagy ívben elhajítja, hogy végre belekezdhessen abba, ami igazán érdekli: a misztikus módon eleve összekapcsolódott két ember közeledésének ábrázolásába.

Tudom, értem, hogy a Testről és lélekről nem dokumentumfilm. Nem realista film. Tudom azt is, hogy beszélhetünk metaforikus formanyelvről, groteszk ábrázolásmódról és a valóságtól elemelt narrációról, de azt is tudom, mégpedig eléggé biztosan, hogy amit a pszichológiai vizsgálat jeleneteiben a vásznon látunk, nem egyéb, mint ócska klisék halmaza. Sajnálom.

Az előző posztban láthattuk, hogy az optikai illúziók tulajdonképpen meghekkelik az agyat, hiszen egy-egy ábra, agyunk észlelőrendszerének hibáit – vagy fogalmazzunk kevésbé ítélkező módon: sajátosságait – kihasználva képes olyan észlelési élményt előidézni, amely jelentősen eltér attól, amit az adott ábra indokolna. Az ábra fekete-fehér, de te színesnek látod; az ábra egyenes, de te görbének látod és így tovább.

Akkor az is igaz lenne, hogy a pillangó szárnyának bagolyszemre emlékeztető foltjai meghekkelik a rovarra vadászó madarak agyát? Hiszen a madárka nem úgy viselkedik, ahogyan azt a helyzet indokolná. A tényállás ugyanis az, hogy potenciális zsákmányt – egy finom lepkét – lát, tehát le kellene csapnia, ehelyett azonban úgy viselkedik, mintha ragadozót – baglyot – látna, és ennek megfelelően elmenekül.

Nem vitatom, hogy a széncinegének megvan a magához való esze, de azért azt látnunk kell, hogy az aszpirinméretű agyában nem tud logikai műveleteket végezni. Nem tud eltűnődni: „Bagolyszemszerű alakzatot látok, nos akkor vagy egy valódi bagoly van tőlem tíz centire, és ez kedvezőtlenül hathat jövőbeli terveim megvalósíthatóságának vonatkozásában, vagy ezek csak bagolyszemre hasonlító foltok, amik igaziból egy pillangó szárnyán vannak?” Na nem, ez egy cinkének nem megy, nem is beszélve arról, hogy ha történetesen egy igazi bagollyal kerül szembe, akkor már rég megették, miközben morfondírozik.

Ehelyett az agyában egy előre huzalozott reflex van beépítve: „bagolyszemszerű alakzat a látótérben → menekülés ezerrel”.

Én ezt egyébként nem nevezném észlelési hibának, számomra sokkal inkább észszerű kompromisszumnak tűnik: igaz, hogy a cinege lecsúszik néhány tápláló bagolylepkéről, cserébe viszont nagyobb valószínűséggel marad életben. A ragadozó előli hatékonyabb menekülés alighanem nagyobb mértékben növeli túlélési és ezáltal szaporodási esélyeit (azaz teljes alkalmasságát), mint azt a valamivel több pillangó elfogyasztása tenné.

Aki legalább alapszinten tanult etológiát, vagy saját érdeklődését követve foglalkozott a témával, az tudja, hogy az ilyen, „előre huzalozott” viselkedéses reakciókat kiváltó ingereket kulcsingernek nevezik. A kulcsinger–viselkedés párosok lényegében a gondolkodást helyettesítik. Ha a hím vörösbegy a párzás és a költés időszakában meglát a fészkelőhelye közelében egy másik hím vörösbegyet, vagy akár csak egy vörös vattacsomót, nekiesik. És ezzel meg is spórolt egy csomó gondolkodást – amire persze nem is volna képes – a terület nagyságával, a megszerezhető zsákmány, valamint a fiókák felneveléséhez szükséges élelem mennyiségével kapcsolatban. Nincs rá szükség, az eredmény ugyanaz lenne. Neki kell esni a túl közel merészkedő riválisnak és kész.

Az érdekes az, hogy az ember tud ugyan gondolkodni, tud logikai műveleteket végezni, mégis rengeteg „előre huzalozott” reakció irányítja a viselkedését. Erre főleg akkor van esély, ha fogalmunk sincs róla, hogy éppen előre huzalozott viselkedéses válaszokat adunk – sokszor a racionalitás ellenében. Gondoljunk csak bele, mi történt egy korábbi posztban ismeretetett kísérletben: ha a becsületkassza fölé egy figyelő szempár képét tették ki, az emberek sokkal tisztességesebben dobálták be az aprópénzt a dobozba, mint amikor a szempár helyén virágok képe volt látható.

A viselkedés eredeti logikája világos: szempár a látótérben – tehát figyel valaki – ezért tisztességesen viselkedek, hogy megőrizzem, sőt lehetőleg növeljem a reputációmat.

Ezt a viselkedéses választ – mint a kísérlet is igazolta – gond nélkül meg lehet hekkelni, mégpedig úgy, hogy a valódi megfigyelőt egy képpel helyettesítjük. Az ember persze felül tudná bírálni a viselkedéses reakcióját, mondván, hogy majd megőrültem én becsületeskedni, amikor igazából nem is figyel senki, ez csak egy kép. Ehhez azonban az kell, hogy az ember tudatában legyen, hogy most épp egy előre huzalozott viselkedéses válasz indult el benne a megvalósulás felé – hiszen csak ekkor van esélye, hogy utánanyúljon és visszafogja. Azonban ne felejtsük, hogy a becsületkasszás kísérletet egy egyetem pszichológia tanszékén végezték. És a pszichológusok teljesen a figyelő tekintetet ábrázoló fotó hatása alá kerültek: ha ezt látták, háromszor annyi pénzt dobáltak be a kasszába, mint máskor. Még nekik sem volt fogalmuk róla, hogy az adott helyzetben a figyelő szempárt ábrázoló kép befolyásolja a cselekvéseiket.

Vagyis legtöbbször sejtelmünk sincs, hogy előre huzalozott, ősidőkből öröklött viselkedéseket produkálunk, melyek mai világunkban sokszor már észszerűtlenek. Éppen ezért hiába vagyunk képesek gondolkodni, ennek nem vesszük hasznát, mert nem tudjuk, mikor kellene bekapcsolnunk logikai apparátusunkat. Szerintem ez egy kicsit ijesztő.

Néhány évvel ezelőtt írtam egy cikksorozatot a Mindennapi Pszichológiában az optikai illúziókról. Népszerű téma, mert az embereket teljesen lenyűgözi, hogy tudják: amit a két szemükkel látnak, amit észlelnek, az a valóságban nem úgy van.

Ezen az ábrán például mozgást látsz:

Talán az is felmerül benned, hogy ez egy animáció, de nyugodtan kinyomtathatod az ábrát, a papíron is úgy fogod látni, hogy ezek a karikák vagy tárcsák valamilyen fura módon összevissza forognak.

A következő kép eredetijét egy kávézó falán fedezte fel egy szemfüles kutató, és később továbbfejlesztette a mintát, hogy még erősebb legyen a hatás, mármint az az érzés, hogy az ábra vízszintes vonalai görbék:

A vízszintes vonalak valójában tökéletesen egyenesek és párhuzamosak, ezt egy vonalzóval pillanatok alatt ellenőrizheted.

Az optikai illúziók nem optikai jelenségek, hanem agyunk észlelő funkciójának tökéletlenségét szemléltetik. Közös jellemzőjük, hogy a tévedés, vagyis az illúzió abból ered, hogy bizonyos vizuális ingerek – például egymással erős kontrasztban álló elemekből felépülő ábrák – képesek aktiválni agyunkban olyan sejtcsoportokat, amelyeket igazából nem ezeknek a mintázatoknak kellene beindítaniuk. Az első ábra esetében a „téves kapcsolás” következtében beindulnak azok a sejtek, amelyeknek akkor kellene jelezniük, amikor mozgást látunk. De ezek a trükkös ábrák valamiért – hogy miért, arra léteznek jó bonyolult idegélettani magyarázatok – képesek aktivitásra késztetni ezeket a sejteket, melyek aztán izgatottan morzézni kezdenek a tudatnak: „Mozgás a látótérben! Mozgás a látótérben!” A második ábra megtekintésekor pedig a görbületek jelzéséért felelős sejtek lesznek a téves riasztás alanyai.

Illúziók persze nem kizárólag a vizuális észlelés során jelentkeznek, csak más esetekben nem ennyire feltűnőek, nem ennyire mellbevágóan egyértelműek.

Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretek rulettezni. Igaz, eléggé ritkán járok, van, hogy évekig se vetődök el a kaszinóba, de most, az elmúlt év utolsó előtti napján mégis eljutottam egy rulett-terembe. (Nem volt nagy napom, egyszer sem voltam pluszban, és végül ugyanannyi zsetonnal fejeztem be a játékot, mint amennyivel elkezdtem, így csak a ruhatári díj szerepelt a veszteséglistán.) No de a lényeg, hogy amikor bementem és körülnéztem, az egyik rulettasztal eredményjelzőjén azt láttam, hogy a fekete az utolsó gurításoknál egymás után nyolcszor jött ki, bár talán egy zéró is volt a sorozatban. Mindenesetre az utolsó nyolc forgatás során egyszer sem jött ki a piros. Ez a fotó nem ott készült, ezt a neten találtam, de nagyjából ilyen volt az összkép, azzal a különbséggel, hogy amikor én ránéztem a kijelzőre, még tartott a fekete diadalmenete:

Pontosan ez az a helyzet, amikor bekövetkezik az a jelenség, amelyet a szerencsejátékos tévedése (angolul: gambler’s fallacy) néven ismer a lélektan. Ennek lényege, hogy ha egy esemény, amelynek általános előfordulási gyakorisága alapján úgy gondoljuk, hogy már be kellett volna következnie, hosszabb ideig mégsem következik be, akkor úgy érezzük, hogy bekövetkezésének esélye megnő. Például ha tudjuk, hogy a piros és a fekete hosszabb távon nagyjából fele-fele arányban szokott kijönni a ruletten, és azt látjuk, hogy nyolcszor egymás után a fekete jött ki, akkor úgy érezzük, hogy „de most már aztán tényleg a pirosnak kell kijönnie”, vagyis úgy érezzük, hogy a piros nyerésének esélye valamiképpen megnőtt. Vannak, akik valamiféle homályos ideológiát is gyártanak ehhez: „a nagy számok törvénye megköveteli, hogy végre a piros nyerjen és az egyensúly helyreálljon”. Ez persze óriási tévedés, hiszen minden forgatás önálló esemény, a golyónak vagy a rulettkeréknek nincs olyan része, amely „emlékezne” az előző forgatások eredményére, és nincs olyan fizikai erő, amely egyes számrekeszekből kilökdösné, vagy más rekeszekbe bevonzaná a golyót attól függően, hogy korábban milyen számok jöttek ki. Az ember tehát – legalábbis az okosabbja – jól tudja, hogy a piros és a fekete nyerésének esélye minden egyes pörgetésnél egyenlő, egy hosszú egyszínű sorozat után mégis szívesebben tesz a másik színre.

1913. augusztus 18. hétfő jeles nap a rulett-történelemben, ekkor ugyanis Monte Carlóban egymás után 26-szor jött ki a fekete. A kaszinó vendégei rettenetesen sokat veszítettek, mert egy idő után egyre többen, egyre nagyobb tétekkel játszottak a fekete ellen. Tulajdonképpen nem meglepő, hiszen úgy érezték, egyre biztosabb, hogy most már aztán tényleg a pirosnak kell jönnie…

Szerintem ezek kísérteties pillanatok: jól tudod, hogy az ábra nem mozog, a vonalak nem görbék, de attól még képtelen vagy az ábrát mozdulatlannak, a vonalakat egyenesnek látni. Ha elég okos vagy, azt is jól tudod, hogy a ruletten a fekete és a piros bármelyik forgatásnál azonos valószínűséggel jön ki, mégis képtelen vagy megszabadulni az érzéstől, hogy az egyik szín nyerésének esélye megnőtt. Tudod, hogy amit látsz és érzel, az hibás, mégis képtelen vagy nem úgy látni és nem azt érezni. Azt viszont meg tudod csinálni, hogy nem engeded, hogy a hibás észlelés és a hibás érzés irányítsa a viselkedésedet. Az hatalmadban áll, hogy az eszedre hallgatsz, és nem rajzszögezed oda az ábrát a papírra, hogy ne mozogjon már, és nyolc fekete szám után sem tolod rá a vagyonodat a pirosra.

Ez egyébként nagyon kényes téma. Tudod, miért mondom ezt? Mert ezek a mechanizmusok az előítéletek kialakulásában is szerepet játszanak.