A pszichológiatörténet egyik meghatározó alakja, B. F. Skinner (1904-1990) egy kísérletében nyolc éhes galambot zárt be egy-egy ketrecbe. A galambok – bizonyos időszakokban – viselkedésüktől függetlenül 15 másodpercenként élelmet kaptak. Ennek az egyszerű helyzetnek igencsak különös következményei lettek. Hat galamb egy idő után furcsa viselkedésformákat alakított ki: egyikük például időről-időre kétszer-háromszor körbefordult, két galamb előre-hátra ringatni kezdte magát, és volt egy olyan is, amelyik rendszeresen a ketrec sarkához ütögette a fejét. Hogy mi történt? Éppen Skinner korszakalkotó kutatásaiból tudjuk, hogy az állatokat (és persze az embert is) kondicionálni lehet. Ha valamilyen – tetszőlegesen kiválasztott – viselkedésformát következetesen jutalmazunk, akkor az állat gyakrabban fogja azt produkálni – a jutalom reményében. Az említett kísérletben a galambok éppen valamilyen véletlenszerű viselkedéselemet vittek véghez (például a fejük nekiütődött a ketrec sarkának), amikor a jutalom egyszer csak megérkezett. Az állatokban összefüggés teremtődött cselekvésük és a jutalom között, így a cselekvést megismételték, és csodák csodája, ismét jutalmat kaptak. A galambok ezután már egyre többször ismételték azt a viselkedésformát, amelyről azt „hitték”, hogy az a jutalom előidézője.
Embereknél is könnyen ki lehet alakítani babonás viselkedést. Például egy kísérlet során a résztvevőknek kockával kellett dobniuk, mégpedig úgy, hogy bizonyos sorozatok alatt a pszichológusok által adott karkötőt viselték. Ha ilyenkor szerencsések voltak („jutalmat kaptak”), akkor később hajlottak rá, hogy a karkötőt szerencsehozónak tekintsék.
Rengeteg személyes babona születik így; nagyon valószínű, hogy ezek közé tartozik az is, amelyikről Radnóti ír Nem tudhatom című versében: „az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”.
A babonának nagyon fontos lélektani funkciója van: az ember megpróbál kontrollt nyerni olyan folyamatok fölött, amelyekre valójában semmiféle ráhatása nincs. A tehetetlenség tudata szorongást kelt, de ha követjük a babona által előírt – sokszor kulturálisan is elfogadott – viselkedést, akkor azért mégis úgy érezhetjük, hogy tettünk valamit a szerencsétlenség elhárításának vagy a szerencse előidézésének érdekében.
Kicsit megnyugtatjuk magunkat ilyenkor – és pontosan ez a lényege a rituáléknak is, melyeket gyakran összekevernek a babonákkal, bár igaz, hogy a határ sokszor eléggé elmosódott. A versenyeken sok sportoló sztereotip módon ismételget olyan cselekvéseket, amelyeknek az égvilágon semmi közük magához a sporthoz. Rafael Nadalnak például – mint ahogyan azt annyiszor megírták – számos „babonája” közé tartozik, hogy a game-ek között soha nem lép rá a vonalakra, és az ásványvizes palackokat mindig úgy fordítja, hogy címkével egy meghatározott irányba nézzenek. A színészek is híresen „babonásak”, színre lépés előtt nyúllábat csókolgatnak, fenékbe rúgják egymást és még ki tudja, mi mindent művelnek.
Az efféle teljesen értelmetlennek tűnő rituálék azonban a látszat ellenére nem értelmetlenek. Akár önbeteljesítő babonának is nevezhetnénk őket. Ráteszik az embert a megszokott sínre, ráhangolják a megoldandó feladatra, és a „mindent megtettem” érzésének megnyugtató, szorongáscsökkentő hatása miatt valóban javíthatják is a teljesítményt.
Mindez persze teljesen más, mint a kényszerbetegség, amelyben az emberek azért ismételgetnek valamilyen cselekvést – például a kézmosást, a tárgyak rendezgetését vagy a zárak ellenőrzését –, mert ha nem teszik, az elviselhetetlen szorongást, szenvedést okoz. A kényszerbetegség meggátolja, hogy az ember normális életet éljen, a babonák és rituálék viszont ezt néha talán még meg is könnyítik egy kicsit.
