Úgy ültem be A múmia című szuperprodukcióra, hogy megfigyelem, milyen lélektani hatásokkal riogatják az alkotók a nézőközönséget. Ezzel a tervvel azután elég hamar fel kellett hagynom – nem azért, mert olyan kevés volt a hatás, hanem mert olyan sok.

Van a filmben váratlan légitámadás, pókinvázió, és megpiszkálják az ember veleszületett undorreakcióját egy patkányrohammal, valamint szarkofágból kimászó, foszladozó hullákkal is (vagyis virtuálisan bekapcsolják a viselkedéses immunrendszert, melyről egy korábbi posztban már volt szó). Szegény szereplőknek menekülniük kell a homokvihar elől, a gonosz, repülő démonok elől és az idétlenül mozgó zombik elől (akik egyébként jó eséllyel pályázhatnának a Hülye Járások Minisztériumának elismerő oklevelére). Félni kell a lezuhanástól, vízbe fulladástól, sőt a szervezetten támadó rosszindulatú madaraktól is. Felbukkannak a filmben az emberből az életet kiszívó vámpírszerűségek, ezek az örökké népszerű rémalakok, akik történelmi korokon átívelő sikerüket annak köszönhetik, hogy ősi félelmeket testesítenek meg. Ezenkívül van igen rossz karban lévő élőhalott kísértet is, akit csak egy bizonyos szereplő lát...

Nem folytatom. A forgatókönyv olyan, mintha listába szedték volna a 25 (vagy 50?) legtöbbet használt, legelcsépeltebb rémisztgetést, és elhatározták volna, hogy ha törik, ha szakad, mindet belefoglalják egyetlen történetbe. Rengeteg mozzanatról meg lehet állapítani, hogy milyen filmekben láttuk őket korábban, és ezzel a körülménnyel láthatóan az alkotók is tisztában vannak: a jó és gonosz személyiség között ingadozó figura esetében nem is próbálkoznak álcázással, egyszerűen a dr. Jekyll nevet adták a karakternek.

Mindez azért nem túl szerencsés, mert ebben az összevissza kapkodásban teljesen esetlegesen váltják egymást az egészen más lelki mechanizmusokat beindító hatások. A néző nem tudja, mitől féljen. Kileli a hideg valamitől, de nem hagyják, hogy szépen beleélje magát a rémületbe, máris elrángatják másfelé, ahol kezdheti elölről az egészet, persze újra csak reménytelenül rövid ideig. Mintha az alkotók nem lennének tisztában a pszichológiai építkezés jelentőségével, és az egyébként lélektani tartalommal bíró elemeket – pusztán formai megoldásnak tekintve őket – következetlenül pakolják egymás után, vagy inkább egy nagy, zűrös halomba.

Ez persze nem azt jelenti, hogy A múmia ne lenne jó kis nyári szórakozás. Csak éppen lélektani átgondolatlansága miatt nem elég hatásos, nem vezeti végig a nézőt egy hátborzongató utazáson. Minden pillanatban sokkolni akar, ezért olyan, mint egy gazdag horror áruminta-kollekció, melynek minden egyes elemét láttuk már. És ha igazak a hírek A múmia többszörös folytatásának tervéről, még jó néhányszor látni is fogjuk.