Úgy tíz évvel ezelőtt Carlos David Navarrete, a Harvard Egyetem kutatója és két munkatársa egy kísérlet során arra kért 206 önként jelentkező várandós nőt, hogy olvasson el két írást. Ezeket valójában a kutatók készítették, de a kísérlet résztvevői úgy tudták, hogy két egyetemistától származnak. Az egyik írás szerzője – állítólag – külföldi volt, és kritikus hangnemben ecsetelte az USA-ban szerzett kellemetlen élményeit és bírálta az országot – a lakosaival együtt. A másik írás amerikai szerzője viszont dicsérte hazáját és annak értékeit.
A válaszadóknak mindkét szerzőt értékelniük kellett: mennyire tartják őket szeretetreméltónak, intelligensnek, felkészültnek, erkölcsösnek, igazságosnak; szeretnének-e együtt dolgozni velük. Ezenkívül a résztvevőknek azt is meg kellett adniuk, terhességük hányadik hetében járnak.
A válaszok alapján az a furcsa kép rajzolódott ki, hogy a terhességük első harmadában járók véleménye lényegesen eltér a többiekétől: az idegent sokkal negatívabban, honfitársukat pedig jóval pozítívabban ítélték meg.
Nos… van ennek az eredménynek bármi értelme?
Nagyon is, ha figyelembe vesszük, hogy az emberben – sok-sok állatfaj egyedeihez hasonlóan – működik egy úgynevezett viselkedéses immunrendszer, melynek lényege, hogy igyekszünk elkerülni a fertőző betegségek forrásait. Például nem érintjük meg, és főleg nem esszük meg a bűzös, bomlásnak indult dolgokat, és lehetőleg elkerüljük a fertőző betegségben szenvedő embertársainkat. Ez az undor, irtózás, távolságtartás velünk született reakció, és olyankor is hatással van a viselkedésünkre, amikor pedig az eszünkkel tudjuk, hogy semmiféle fertőzésveszély nem áll fenn. Van, aki erre a kettősségre szeret rájátszani, hogy kiélvezhesse a helyzet borzongató feszültségét. Ezen a képen például nem az van, amit gondolsz – kivéve, ha azt gondolod, hogy „macskakaki süteményt” látsz:
Az alom apróra tört kekszből, a kaki olvasztott karamellából készül, és a fogást egy – garantáltan használatlan! – macskaalmos edényben, hozzáillő lapáttal kell szervírozni. Állítólag minden bulin óriási sikere van…
Ugyanezt a hatást használják ki profi szinten az egyre szaporodó, WC-tematikájú éttermek is:
Ezek az ételek és tálalási módok érdekes lélektani játékot űznek velünk. Látványukkal az ürüléket idézik, mely kerülendő fertőzésforrás a számunkra, és ezzel riadóztatják viselkedéses immunrendszerünket. A taszítást azonban ellensúlyozza magának az ételnek a vonzereje és a tudás, hogy valójában nincsen szó fertőzésveszélyről, valamint az a kecsegtető lehetőség is, hogy ha fogyasztunk az ennivalóból, akkor minden kockázat nélkül teljesíthetünk valamiféle „bátorságpróbát”, amivel egy kicsit legyezgethetjük hiúságunkat.
Jó, rendben, de hogyan kapcsolódik ez az egész a várandós nőkkel végzett kísérlethez?
Nos, a talán kellemetlen valóság az, hogy embertársainkat is fertőzésforrásnak tekintjük, és nemcsak akkor, ha köhögnek és tüsszögnek, hanem akkor is, ha csak egyszerűen idegenek. Fertőzőnek, veszélyforrásnak minősítjük őket, mégpedig anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Ez a reakció minden bizonnyal azon a tényen alapul, hogy a megszokott környezetünkben, közösségünkben mindennapos kórokozók ellen meglehetősen jó védettséget élvezünk – az ismeretlen kórokozókkal szemben viszont sokkal érzékenyebbek vagyunk. Az „idegen”, „máshonnan jött” személy esetleg olyan kórokozót hordozhat, amely számunkra ismeretlen, és árthat nekünk.
A terhesség első trimeszterében az immunrendszer csökkent hatásfokkal működik, nehogy a félig-meddig idegen szövetnek számító magzat kilökődjön az anya szervezetéből. Ilyenkor a nők kiszolgáltatottabbak a fertőzésekkel szemben, és hogy mégse legyen baj, a viselkedéses immunrendszer magasabb fokozatra kapcsol. Ennek megfelelően a várandós anyák az első hónapokban sokkal több mindentől undorodnak, mint korábban, és amint Navarrete és munkatársainak kísérlete jelzi, távolságtartóbbak lesznek az idegenekkel szemben, és vonzóbbnak értékelik a biztonságos saját csoportot. A fokozott idegenellenesség azonban csak átmeneti – elmúlik, amint a terhesség későbbi szakaszában az immunrendszer működése visszaáll a megszokott szintre.
Más kutatások is utalnak rá, hogy összefüggés van a fertőzéstől való félelem és az idegenekkel szembeni előítéletek között. Egy kísérlet során lényegesen csökkent azoknak a résztvevőknek az idegenellenessége, akik egy antibakteriális anyaggal fertőtleníthették a kezüket, és így az adott pillanatban védettebbnek érezhették magukat a fertőzésekkel szemben. Egy másik kísérlet pedig azt bizonyította, hogy azokra a személyekre, akik röviddel azelőtt influenza elleni védőoltást kaptak, jóval alacsonyabb fokú xenofóbia volt jellemző, mint azokra, akik nem részesültek védőoltásban.
A viselkedéses immunrendszer működése persze nem az egyetlen, és nem is a legfontosabb tényező, mely az idegenellenes előítéleteket létrehozza, de jól jelzi, hogy a tisztán társadalmi jelenségnek tartott folyamatok hátterében észrevétlen biológiai tényezők húzódhatnak meg.
Talán van, akiben ellenérzést kelt, ha az előítéletek kialakulását – legalábbis részben – genetikailag meghatározott, természetes okokra vezetik vissza, mert úgy tűnhet, hogy aki ilyen magyarázattal áll elő, az igazolja, felmenti, elfogadja, sőt pártolja az idegenellenességet. Ez azonban éppen olyan ostoba gondolat, mint ha azt, aki szerint a bőr időskori rugalmasságvesztése természetes folyamatok eredménye, azzal vádolnánk, hogy pártolja és támogatja, hogy a bőr petyhüdtté váljon. A valóság ugyanis ennek épp az ellenkezője: csak akkor tudunk hatásosan fellépni valami ellen, ha értjük, mivel állunk szemben.
Mert az, hogy valami természetes folyamat eredménye, nem jelenti, hogy ne kellene mindent megtennünk ellene. Le kell számolni azzal a halványrózsaszín, vattacukorillatú ábránddal, hogy kultúránk az emberi természetből sarjadzik, és szerves fejlődés során, harmonikus módon válik egyre teljesebbé. No nem, erről szó sincs. A kultúrának, a morálnak nagyon fontos része, hogy letilt bizonyos magatartásformákat, melyekre pedig velünk született hajlamunk van. A kultúra ilyen értelemben szupresszív, elnyomó jellegű. Olyan magatartásformák tiltásáról van szó, melyek valamikor az evolúciós múltban hasznosak voltak, de ma már károsak, mert roncsolják azt, amit emberhez méltó életnek gondolunk.
Fajunk állati sorból való kilábalásának egyik kulcsszava a „NE”. Kivetni nem tudjuk magunkból a törzsfejlődés során genetikailag belénk rögződött hajlamokat és lelki reflexeket, de ha ezek ellentmondanak annak, amit ma értéknek tartunk, akkor letilthatjuk őket és felülírhatjuk új szabályokkal – az emberi kultúra szabályaival.
