Az udvariassági szabályokat illetően a kritikus állandó törvényszegésben él. Ha tisztességesen akarja végezni a munkáját, újból és újból kellemetlen dolgokat kell nyilvánosan kimondania, olyasmit, amivel megbánthat másokat. Fáy Miklóst arról kérdeztem, hogyan kezeli ezt a furcsa helyzetet, nem okoz-e számára lelkiismeret-furdalást, amikor kilép a kommunikáció szokásos keretei közül.

 A közgondolkodásban él egy olyan nézet, hogy a kritikusok keserű, sértett, csalódott emberek, akiknek nem sikerült művésszé válniuk, és direkt azért mentek kritikusnak, hogy bosszút álljanak azokon, akiknek sikerült. Te miért lettél kritikus?

Sok kritikusról tudok, aki zenésznek vagy énekesnek készült, de ők nem azért választották végül ezt a pályát, hogy bosszút álljanak, hanem mert valamit félig-meddig kitanultak. Aki énekes akart lenni, az sokkal többet tud az éneklésről, mint aki sohasem próbálgatta a hangját. Az én esetemben viszont nem ez a helyzet, én nem készültem előadóművésznek, és nem is akartam bosszút állni senkin. Hogy nincs-e bennem valami rossz érzés az élettel szemben? Szerintem nincs, derűs ember vagyok, kiegyensúlyozott.

Szóval nem vonzott a „licence to kill”, ami a kritikus szakmával együtt jár?

Biztos, hogy nem ez volt a kiindulási pont. Volt egy olyan szakasz, amikor beletévedtem ebbe, amikor az ember ítéleteket mond és tudja, hogy ez másokat érdekel. De úgy képzelem, ez egy kritikusi gyermekbetegség. Hogy igen, egy kicsit odalépek jelzem az igényeimet, hogy ez nekem kevés, ennél többet szeretnék. Ezen túl kell lépni. Ez egy feladat a kritikusnak, hogy ne képzelje, hogy tudja, mi a helyes, hogyan kell valamit előadni. Szóval több szerénységet, biztos, hogy ezt észben kell tartani.

Azt mondod, az csak fiatalkori illúzió, hogy az ember tudja, mi a jó és mi a rossz?

Igen, fiatalkori tévedés. Az ember akkor még úgy képzeli, hogy tudja, mi a jó minőség, mi a rossz minőség. Ilyen szempontból nem is folyamatos fejlődésből, hanem folyamatos elbizonytalanodásból áll az egész kritikusi pálya, tehát hogy egyre kevésbé tudja az ember, hogy mi jó vagy hogy jó, egyre inkább rájön arra, hogy ez nem olyan egyszerű. Egy olyan zongorista is tud élményt adni a közönségnek, aki nem zongorázik annyira jól. Az ember véleménye csiszolódik. Az téveszme, hogy az árok két oldalán vagyunk, bár a gyakorlatban néha tényleg a zenekari árok két oldalán vagyunk, de a lényeg, hogy ők el akarnak nekünk adni valamit, és mi már megvettük ugyan, de legalább hadd reklamáljunk, hogy nem jó minőségű árut kaptunk. És mikor az ember már 30 éve csinálja ezt, akkor rájön, hogy igazából nincs közöttünk árok, ugyanazt kergetjük, az élményt vagy a mélységét, a valóságát a dolgoknak, tehát egy irányba kellene hogy menjünk a művészekkel. De addigra már, mire ez kiderül, már minden el van rontva, kölcsönös a bizalmatlanság, már utálják az embert.

Nemrég ezt írtad egy énekesről: „A jelentéktelen hangú ember sajnálatos módon az Opera egyik vezető basszistája.” Hogyan viseled, hogy át kell lépned a mindennapokban kötelező udvariasságot? Úgy gondolom, pszichológiailag fel kell dolgozni, hogy tudod, most meg fogsz bántani egy másik embert.

Ezen a pálya elején kell átlépni, és utána már megy magától. Nekem az segített, hogy azt éreztem, képviselek valamit vagy valakit, úgy értem, az igényes nézőt. Nemcsak a magam nevében beszélek, hanem sokan vagyunk, és van az egész mögött egy fogyasztóvédelmi lelkesültség, hogy ezt nem lehet lenyomni a torkunkon, vagy nem lehet betolni a fülünkbe, tiltakozunk az ellen, hogy rossz minőségű produkciót kelljen végignézni. Másrészt a kritika nem hétköznapi, szemtől szembe kommunikáció, van benne egy időeltolódás, ráadásul írásban jelenik meg, és ez tompítja az egésznek az élét. Én sem szívesen mennék oda egy énekeshez, hogy hű, de rosszul énekeltél.

Tehát azt mondod, egy fontosabb cél érdekében vállalod, hogy udvariatlan vagy…

Igen, de azért jön hozzá valamiféle indulat is. Nem akarok úgy tenni, mint aki ezt mérlegeli, de az ember egy rossz produkciótól ideges lesz, mint amikor romlott ételt szolgálnak fel neki az étteremben. Hogy jövök ahhoz, hogy ez itt átverjen? Annyi igazságtalanság történik az élet egyéb területein, legalább itt legyen tiszta a játék, a jóra mondjuk, hogy jó, a rosszra, hogy rossz. Azután persze az ember elbizonytalanodik a mi a jó és mi a rossz kérdésében.

Az egyik első írásodban Yehudi Menuhint bíráltad, aki abban az időben megfellebbezhetetlen szupersztár volt. Egy ilyen vélemény megfogalmazásával vállaltad, hogy megsérted a közvélekedést, a mindenki által abszolútnak gondolt értékrendet.

Igen, de biztos, hogy ez kritikusi feladat. Még akkor is, ha hülyeséget beszél az ember. Bár Menuhin olyan sokféle krízisen esett át, hogy az is csoda, hogy egyáltalán ki tudott állni hegedülni, de sokszor rossz minőségű produkciót nyújtott. De biztos, hogy kritikusi feladat rákérdezni arra, hogy akiket nagyra tart a közmegegyezés, azok valóban megérdemelten ülnek-e a trónon.

Lelkileg hogy szedi össze a bátorságot az ember, amikor tudja, hogy olyat fog mondani, amivel felzúdulást kelt majd?

A gyakorlatban nem kell összeszedni semmit, a kritikust viszi a lendülete. Tehát ha megnézte az előadást és nem tetszik, hazamegy és megírja, nem mérlegeli, hogy ki mit fog szólni.

A kritikaírást tehát nem tekinted a művészekkel való személyes kommunikációnak.

Én nem ismerem a művészeket, nem is keresem a társaságukat, illetve igyekszem elkerülni, hogy kritikát kelljen írnom arról, akivel valamilyen viszonyban vagyok. Sosem érzem azt, hogy ezek nekem ismerőseim. Nagyon sok kritikus ott szúrja el, hogy viszonyba kerül a művészekkel. Interjút készít velük, vagy a büfében megbeszélik a dolgokat, vagy egyáltalán, köszöngetnek egymásnak. Mert ezzel valós kapcsolatba kerülnek, és máris elvész a jótékony távolság. Nem akarják megbántani őket, és holnap is be akarnak ülni a kocsijukba vagy kávézni szeretnének velük. Az én helyzetem egyszerűbb, mert én ezt az ál-közelséget nem érzem a művészekkel. Semmiféle személyes közösséget nem érzek velük, tehát ha ők megbántódnak, az nem érdekel.

Szerintem azért is tudsz nyíltan írni róluk, mert a művészek nem személyes valójukban, hanem egy „másik csatornán” jelennek meg az életedben.

Ami más szempontból is fontos, mert rajongani csak azért lehet, akinek nem szagolom a büdös zokniját vagy nem látom, mennyire be van rúgva az előadás után két órával. Ez tisztább és szélsőségesebb helyzeteket tesz lehetővé, az utálat, a tisztelet, vagy éppen a rajongás messzebbre tud szaladni, épp azért, mert nincs személyesség, ami fölnyissa az ember szemét, hogy kicsit józanabbul lássa a művészt.

A művészek viszont sokszor személyes támadásnak veszik az írásaidat, nem?

Szabó Kimmel Tamás nemrég azt írta a Facebookon, hogy rohadjak meg. Én ugyan kritikusként ilyen véleményeket nem teszek közzé, senkiről nem írtam, hogy rohadjon meg, tehát egy kicsit igazságtalan a világ, de engem Szabó Kimmel Tamás magánemberként annyira nem érdekel, hogy ezt nekem nem esik nehezemre elviselni. Nem befolyásol, nem zavarja a munkát.

Azért egy átlagembernek az ilyesmi nagyon rosszul esne. Neked ez érzelmileg nem okozott problémát?

Nem, de akinek okoz, az nem is tudja csinálni ezt a kritikusi munkát. Aki megbántódik azon, hogy a színésznek nem tetszik az ő véleménye, az beleőrül ebbe.

Azt hiszem, nemcsak maguk a művészek, hanem a rajongóik is meg szoktak sértődni az írásaidon. Nem zavar téged, hogy óhatatlanul is mindig lesznek olyanok, akik nem fognak szeretni?

Nem zavar. Ez a rövid válasz. De az ember néha kellemetlen helyzetekbe kerül, például a Müpában valaki megkért, hogy keressek más helyet, mert nem akarja, hogy mögötte üljek. Hogy annyira nem szeret. És arra gondoltam, ha ismerne, tudná, hogy ez hülyeség, mármint ez a kérés tőle. De hát mindig ez van, ha ismerne. De hát nem ismer. Egyébként még ma is tapasztalom néha azt a fajta meglepődést, amikor megismerkedem valakivel, hogy ez nem is akkora állat, mint amilyennek gondoltuk, vagy amilyennek kinéz. De az, hogy számomra ismeretlen emberek mit gondolnak rólam, az tényleg nem érdekel.

Nem okoz-e lelkiismeret-furdalást, ha egy zenészről vagy színészről kellemetlen dolgokat írsz?

Kellene hogy okozzon, mert az ember sokszor igazságtalan. Én ilyenkor abba menekülök, hogy a legjobb tudásom szerint ezt gondoltam, ezt éreztem. És nem az van, hogy életemben egy cikket írtam, és abban azt mondtam valakiről, hogy tehetségtelen szörnyeteg, hanem azt gondolom, hogy ezek újságcikkek, nem az örökkévalóságnak készülnek, és valahogy az eredőjük talán helyénvaló. Az egyik nap rossznak látom, de két nap múlva azt látom, hogy ez egy lángész, és akkor megírom, hogy lángész. Persze nem fogja mindenki az összes kritikát elolvasni, és abból kisakkozni, hogy az illető akkor most rossz színész vagy jó színész, de a lelkiismeret-furdalást talán így meg lehet úszni. Valószínűleg az ember a szándékkal tudja magát vigasztalni, mert biztos, hogy azért soha nem írtam rosszat valakiről, mert meg akartam bántani, vagy azt akartam, hogy ne tudjon aludni. Hogy mit tapasztaltam, azt akarom megírni, lehetőleg pontosan és érzékletesen. Ez segít abban, hogy az embernek ne legyenek álmatlan éjszakái.

Egy valaha nagy, ma már idős énekes szerepléséről azt írtad, hogy illene szót ejteni a csodás veteránról, de akkor szót kellene ejteni a hangjáról is, az pedig nem volna illendő. Értem az iróniát, hogy azt írod, nem illendő beszélni róla, de ezzel már beszéltél is róla. De komolyan, vannak-e azért illendőségi határok a kritikában?

Bennem nagyon kevés tisztelet van a művészek iránt. Sose érzem azt, hogy ha valaki ötven éven keresztül jól énekel, de most már nem énekel jól, akkor az embernek erről szemérmesen hallgatnia kellene. Annak semmi értelme. Tehát ha valaki olyasmit csinál, amit nem kéne csinálnia, akkor nálam bejön ez a fogyasztóvédelmi állapot, és azt mondom, nem. Kevés a tisztelet bennem az elmúlt érdemek iránt, és ez magammal szemben is érvényes. Nem kívánom, hogy valaki azért tiszteljen engem, amit harminc évvel ezelőtt mit írtam, mert az mellékes. Ezért jó, ha az ember internetes fórumokon is megjelenik, így tisztába jöhet magával. Ott az a lényeg, hogy nekem is meg kell küzdenem a figyelemért. Nem azt mondom, hogy a tiszteletért, meg azért, hogy szeressenek, hanem hogy egyáltalán észrevegyenek. És azt gondolom, hogy ez életben tartja az embert, frissen tartja, és az ilyesmi jót tesz a művészeknek is. A tisztelet mindenképpen hátrányos dolog.

Említetted az internetet. A neved alatt futó blogban már több mint másfél éve mindennap kiteszel egy posztot, és ezek között sok olyan írás van, amit szerintem pénzért is leadhatnál újságoknak, de te ehelyett minden anyagi haszon nélkül közzéteszed őket. Mi az a hajtóerő, amitől mindig újra és újra leülsz írni?

Én most már úgy vagyok, hogy minden cikket sajnálok, ami nem a blogon jelenik meg. Mert mindig azt érzem, hogy ott van igazából a helye. Lehet, hogy nem fogják elolvasni ötezren, csak százan, de nem baj, mert az száz olyan olvasó, aki ezt a cikket akarta elolvasni, azért kattintott oda. Régebben azt gondoltam, és most is azt gondolom, hogy amíg azt a fajta megindulást érzem egy-egy zenei pillanatnál, vagy képzőművészeti, vagy bármilyen pillanatnál, amit érzek, addig nekem jogom van erről írni. Amikor A végzet hatalmában Alvaro ráismer Leonorára a negyedik felvonásban – ha csak rágondolok erre a pillanatra, a karomon föláll a szőr, és úgy érzem, én erről nyugodtan írhatok, mert van valamiféle érzelmi alapja annak, hogy erről nyilatkozzam. De van egy kicsit racionálisabb oldala is ennek, mégpedig az, hogy a koncertek, a lemezek, a kiállításokon látott képek az írással válnak számomra feldolgozottá. Ha írok róluk, kénytelen vagyok a velük kapcsolatos gondolataimat megfogalmazni és rendszerezni. És ennek nincs sok köze ahhoz, hogy adnak-e érte honoráriumot vagy nem adnak. Az más kérdés, hogy szerencsés esetben az ember talál olvasókat, akiket egyáltalán érdekelnek ezek a gondolatok. Úgy voltam a bloggal, mint amikor Ábrahám könyörög Szodomáért, hogy ha van benne ötven rendes ember, akkor kíméld meg, Uram, ha van benne negyvenöt, vagy tíz rendes ember… Ha van tíz olvasóm, akkor tíz olvasóért már abszolút megéri csinálni.

Egyszer valaki azt mondta rólad, nézzétek meg, itt van ez a Miklós, kedves, barátságos ember, és közben a fél zenészszakma utálja. A legtöbb ember elfogadásra vágyik. Neked nem rossz, hogy vannak, akik nem szeretnek?

Nem. Engem a rossz vélemények többé-kevésbé megnyugtatnak. Emlékszem, amikor a Fesztiválzenekar igazgatója megkért, hogy ne írjak róluk, mert úgy érzik, hogy én elfogult vagyok a Nemzeti Filharmonikusok irányában, és körülbelül ezzel egyidőben volt az, hogy a Nemzeti Filharmonikusok trombitása a Facebookon felhívást tett közzé, hogy verjenek meg engem. És akkor azt mondja az ember, hogy ez így rendben van. Ha az akkori zenei élet két szembenálló csoportjából mind a kettő utál, akkor nekem az oké. És ha ehhez a többi kritikus is utál, az is oké. És nem azért, mert ebből merítek erőt, mint Mike Tyson, aki örült, hogy utálja a közönség, mert annál nagyobbakat tudott ütni. Ez nem kéjes öröm, csak arra gondolok, hogy az biztos nem jó kritikus, akit szeretnek, akiről azt mondják, ez olyan jó, rendes ember, ezzel lehet beszélni, lehet hatni rá. Biztos, hogy ez műfajilag rossz, téves állapot.

Mintha kirekesztenéd magad a társadalomból…

Nekem kritikusi elvem, hogy nem játszom veletek. Persze könnyű olyan elveket kitalálni, amiket az ember magától is követne. Úgy élem nemcsak a kritikusi, hanem az egész életet is, hogy tulajdonképpen nem közétek tartozom. Nem azért, mert jobb vagyok nálatok vagy rosszabb vagyok nálatok, hanem mert marslakó vagyok a Földön vagy földlakó vagyok a Marson, vagy holdlakó vagyok a Földön és a Marson, vagy nem tudom. Talán ez minden kritikusságnak az alapja, hogy az ember azt érzi, ő a pálya szélén van, és ott nagyon jól érzi magát. Ez nem frusztráció meg nem csalódás, csak egyszerűen másutt tartózkodik, mint a nagybetűs Életnek a szereplői. És ha már ott van és nézi, akkor véleménye is van róla, hogy mit lát. De nem úgy, hogy szeretne bekerülni, tehát nem tartalék játékos, hanem labdaszedő.