Huszonöt év után július 28-án újra operabemutatót tartottak Szentendre főterén – csak sajnos a visszatérés kissé botrányosra sikeredett. Pedig A sevillai borbélynak ez az előadása nem is lett volna rossz, jó kis színházi este, számos jobb-rosszabb ötlettel telepakolva.

Kár, hogy sokan nem látták. Azok közül sem, akik ott voltak.

A legfőbb baj az volt, hogy nem építettek tribünt, az üléssorokat egyszerűen csak letették a földre. Ezért a színpad előterében játszódó jelenetek alatt – így többek között az első felvonás nagy részében – az énekeseket a hátsó sorokból egyáltalán nem lehetett látni, a szereplők a nézők látósíkja alatt mozogtak.

Nem volt hangosítás, ami dicséretes megoldás, de ára van: a szabadban a természetes hang nem terjed túl messze. Az operai élményhez szükséges minőségben mondjuk úgy a 10. sorig. Csakhogy 18 sor volt a nézőtéren.

Az operát magyar nyelven adták elő, ami remek, de sajnos az élvezhetőségnek van egy feltétele: a szöveget érteni kell. Márpedig a távoli énekszóból eléggé nehezen lehetett kivenni a szavakat, különösen ennél a nézők számára ismeretlen, új, sőt „mai” fordításnál („Mi a pálya, Figaro?”, „Hát nem semmi” stb. stb.). A maiságot abban is érdemes lett volna követni, hogy a szöveget feliratozzák – ez ugyanis már magyar nyelvű operák esetén is általános.

Voltak még apróbb kellemetlenségek, például az első felvonás alatt jó ideig négy vonóspultnál hol elaludt, hol kigyulladt a kottákat megvilágító lámpa. Ennek köszönhetően nemcsak Almaviva gróf és Rosina sorsának alakulásán lehetett izgulni, hanem azon is, hogy a zenészek vajon sötétben is tudják-e majd folytatni a játékot. Nem lehetett nem észrevenni, hogy az előadás idejére nem kapcsolták ki a környék toronyóráinak kongató funkcióját – nem tudom, ez egyáltalán lehetséges-e, de feltételezem, hogy igen –, így mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy a második felvonásban Berta áriája pontban 11 órakor hangzott el.

Mindez persze lehetne egyéni fanyalgás is, de sajnos van egy nagyon kínos tény: a jobb oldalon (a bal oldalt nem láttam), a 12-18. sorban ülő nézők nagy része, sőt azt hiszem, a többsége hazament a szünetben. Ennyi csalódott néző pedig a szervezők számára kimagyarázhatatlan szégyen. Az, hogy csak a nézőtér hátsó feléből mentek el, egyértelműen jelzi, hogy nem az előadással volt a baj, hanem a körülményekkel, amelyek élvezhetetlenné tették az előadást.

Jól tudom, a tribün építése pénzbe kerül.

Az ülőhelyek számának csökkentése és esetleg több előadás megtartása ugyanannyi nézőnek: pénzbe kerül.

Feliratozás: pénzbe kerül.

Mindez csak szupermagas jegyárak mellett megoldható. Ja, bocsánat, a jegyek így is szuperdrágák voltak: a legolcsóbb, a legutolsó sorba szóló jegy is 3800 forintba került.

Ennek fényében különös színezetet kap az a röplap, amelyet a Rágalomária alatt osztogattak a nézőknek. Egy példányt begyűjtöttem: