„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?” – kérdezi Vörösmarty Mihály A merengőhöz című gyönyörű versében, és nagyjából ugyanezt kérdezik a boldogságkutatással foglalkozó pszichológusok is. A kérdés egyszerű és örök, a válaszadás azonban, legalábbis tudományos igénnyel, nem is olyan könnyű.

Nem könnyű, már csak azért sem, mert a boldogság nem tudományos fogalom. A lélektannak azonban ezt a nem tudományos fogalmat sikerült megfoghatóvá tennie, mégpedig olyan, jól meghatározható mutatók segítségével – ilyen például a lelki közérzet és az élettel való elégedettség –, amelyek jól mérhetők és igencsak közel állnak ahhoz, amit a mindennapokban boldogságnak nevezünk. Ezekkel a mérési módszerekkel akár próbára tehetjük annak a közmondásnak az igazságát is, mely szerint a pénz nem boldogít.

Tényleg nem boldogít a pénz? A legtöbben úgy érezzük, a közmondás csak vigaszt próbál nyújtani azoknak, akiknek nem áll módjukban, hogy saját tapasztalataikra hagyatkozzanak…

Nos, számos országban mérték fel a lakosság lelki jó közérzetét, és az általános tapasztalat az, hogy a gazdaságilag fejlettebb országokban az emberek általános boldogságszintje magasabb, mint a fejletlenekben. Ennek alapján azt mondhatnánk, hogy a pénz minden ellenkező híreszteléssel szemben igenis boldogít – csakhogy a kép ennél azért összetettebb. A jó gazdasági helyzetben levő országokon belül ugyanis egy bizonyos életszínvonal fölött már nem találjuk meg ezt az összefüggést! S ez a szint nem is túl magas: ha az embernek van hol laknia, van annyi biztos jövedelme, amennyiből alapvető kiadásait – például az élelmiszervásárlást – gond nélkül fedezni tudja, akkor anyagi helyzete és boldogságának szintje már teljesen független egymástól. Az átlagos szinten élők és a gazdagok közötti sokszoros jövedelemkülönbség nem tükröződik a lelki jó közérzet mutatóiban. Azoknak a körében, akiknek az életszínvonala eléri az említett küszöbszintet, már egészen más tényezők, például az egészségi állapot, a családi körülmények, a párkapcsolati folyamatok határozzák meg, ki mennyire elégedett az életével.

Ebből az következik, hogy a pénz csak azokat teszi boldogabbá, akik tűrhetetlen anyagi gondokkal küszködnek nap mint nap. Aki már elfogadható szinten él, annak az anyagi helyzet esetleges javulása bizonyára számos problémáját megoldja majd, ám boldogabbá aligha fogja tenni. Nem érdemes tehát a boldogabb élet reményét olyan – talán soha el nem érkező – eseményekhez kötni, mint a meggazdagodás. Főként, mert egészen egyszerű és semmibe nem kerülő dolgokról biztosan tudjuk, hogy javítják a lelki közérzetet!

Több pszichológiai kísérlet is igazolta például egy egyszerű boldogságkúra hatásosságát: egy hét alatt vigyünk végbe öt apró jó cselekedetet! Szinte biztos, hogy a hét végére boldogabbnak fogjuk érezni magunkat, mint amilyenek kezdetben voltunk. Kimutatták, hogy az is javítja az élettel való elégedettség szintjét, ha az öt jó cselekedetet nem egy hétre elosztva, hanem egyetlen napra időzítve teljesítjük. Sőt nemcsak jó cselekedetek alkalmasak boldogságkúra céljára, hanem a szokatlan dolgok is. Tegyünk egy hét alatt ötször olyasmit, amit egyébként nem szoktunk, és az eredmény nem marad el!

Természetesen az ember boldogsága, mint utaltunk is rá, sok tényezőtől függ, melyek egy részére nincsen ráhatásunk. No de miért ne tegyünk meg olyan apróságokat, amelyek mindentől függetlenül javíthatják lelki közérzetünket? A boldogságkúra nem olyan kísérlet, amelyre a tévéműsorokban mindig azt mondják: ki ne próbálják otthon! Ezzel nemcsak hogy szabad, de érdemes is kísérletezni.

Albert Schweitzer – a Nobel-békedíjas orvos, teológus, filozófus, orgonaművész – egyszer vett magának egy sast. A zavarba ejtő érzés, ami akkor eltöltötte, ma is millióknak okoz állandó kellemetlenséget. Schweitzer így ír erről az esetről Életem és gondolataim című, 1931-ben megjelent önéletrajzában:

„Megvettem a bennszülöttektől egy fiatal halászsast, amelyet egy homokpadon fogtak, hogy megmentsem az állatot kegyetlenkedéseiktől. És íme, most döntenem kell, vajon a sast ítéljem-e éhhalálra, vagy pedig naponta jó néhány apró halat öljek meg, hogy életben tartsam a madarat. Ez utóbbi mellett döntöttem, de mindennap kényelmetlenül éreztem magam azért, mert saját felelősségemre feláldozom az egyik életet a másikért.”

Noha Schweitzer nem volt teljesen vegetáriánus, tökéletesen átélte és megfogalmazta azt a problémát, amit ma vegetáriánus-dilemma néven ismerünk. Dr. Hank Rothgerber amerikai pszichológus, a Bellarmine University munkatársa foglalkozik a jelenség kutatásával – nos, nem mondhatnám, hogy valami sokra jutott. Azt mindenesetre leszögezi, hogy a vegetáriánusok és vegánok – valamint a hús és az állati termékek fogyasztását valamilyen formában elutasító számtalanféle étrend követői – motivációik tekintetében két csoportra oszthatók. Egyrészt vannak az egészségtudatosak, akik elsősorban azért nem eszik azt, amit nem esznek, mert úgy gondolják, hogy árt az egészségüknek. Másrészt pedig vannak az elvi alapon állók, akik állatjóléti megfontolásból utasítják el a húsevést: nem akarnak a részesei lenni állatok kegyetlen elpusztításának. Rothgerber több mint ötszáz húst nem evő személy válaszainak alapján megállapította, hogy az elvi vegetáriánusok és vegánok számára nagyobb lelki terhet jelent, hogy etikai meggyőződésük ellenére rengeteg hústartalmú ennivalót vásárolnak – a háziállataiknak. Ma már ugyan léteznek vegetáriánus kutya- és macskaeledelek, de ezek inkább csak kiegészítő tápláléknak alkalmasak; noha kutyákat még csak-csak lehet kizárólag növényi eredetű tápon tartani, a macskák szervezete tudtommal ezt nem bírja ki.

Létezik azonban egy másik vegetáriánus-dilemma is, amiről szinte alig esik szó: a növényi eredetű élelmiszerek előállításához rengeteg állatot kell kegyetlenül elpusztítani. Erről Mike Archer, az Új-dél-walesi Egyetem (UNSW Sydney) professzora tett közzé véleménycikket az egyetem honlapján. Amint írja, Ausztráliában a szarvasmarhák legnagyobb része egész életében természetes legelőkön táplálkozik. Egy szarvasmarha levágása tehát 1 érző állat elpusztításával jár (ez maga a leölt állat), és ennek révén átlagosan 195 kg húshoz juthatunk, ami állatonként 45 kg fehérjét jelent. Ugyanennyi növényi fehérje előállításának során azonban 25-ször több érző állat hal meg, ráadásul lassú és fájdalmas módon! Ausztráliában ugyanis éves átlagban legalább 100 egeret kell méreggel elpusztítani hektáronként a növénytermesztés érdekében.

Európában a mezei pocok a legjelentősebb gerinces kártevő. Amint az agrarforum.hu oldalon olvasható, szinte valamennyi termesztett növényünk szerepel az étrendjében, ezért veszélyes károsítónak számít. A növényeknek főleg a zöld részeit fogyasztja, de megeszi a termést, magot, virágot, gumót, hagymát is. Megrágja a burgonya gumóját, a répa, cékla gyökerét, lerágja a gabonák zöld leveleit, szárait, kieszi a kalászokból a szemeket, a kukorica szárán felmászik és a csövekből kieszi a szemeket, lekérgezheti a gyümölcsfák gyökereit, betelepedhet a szőlőbe is. Magyarországon többféle szer engedélyezett a pockok irtására. Nem tudom, ezek hogyan ölnek, de az emberi lakókörnyezetben alkalmazott rágcsálóirtók, tudtommal jellemzően a véralvadást gátolják, hatásukra a megmérgezett állat egy-két nap alatt, belső vérzés következtében pusztul el.

Mike Archer szerint akinek fontos az állatokkal szembeni kegyetlenség csökkentése, nem is tehet rosszabbat, mint hogy vegetáriánus étrendet követ, hiszen a kizárólag növényi táplálkozással segíti elő a lehető legtöbb emlősállat lassú, kínos halállal való kiirtását.

Én magam nem hiszem, hogy különösebben érdemes volna méricskélni, összehasonlítgatni, érték szerint rangsorolni az elpusztított életeket. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amit Albert Schweitzer így fogalmazott meg: „az ember – akár a többi élőlény – állandóan arra kényszerül, hogy a saját életét és az életet általában más életek árán tartsa fenn”.

Az, hogy a vegetáriánus étrenddel el lehet kerülni az állatok elpusztítását, olyasfajta illúzió, mint amikor azt mondják, az elektromos autó környezetkímélő, mert nem füstöl. No persze, csakugyan nem füstöl, de füstöl helyette kicsit odébb a fosszilis tüzelésű erőmű, ami az áramot termeli. Szerencsére egyre több nap- és szélerőmű működik, de az élelmiszertermelésben nemigen van „tiszta” energia.

Létezünk – tehát benne vagyunk a csapdában. „Valahányszor meglátom a mikroszkóp alatt az álomkór mikrobáit, kénytelen vagyok tudomásul venni: el kell pusztítanom ezeket az életeket, hogy másokat megmenthessek” – írja Schweitzer. Amíg élünk, pusztítanunk kell, állatokat, növényeket, mikroszkopikus lényeket. Választási lehetőségünk van, de nem helyezhetjük kívül magunkat a folytonos ölés rendszerén. Talán ez az igazi eredendő bűn.

Nagy ötlet volt, amikor a 20. század vége felé egyre több szokványos élelmiszerhez elkezdtek „egészségvédő” adalékanyagokat keverni. Megjelentek a vitaminozott csokoládék, az omega-3 zsírsavval adalékolt tejek, a luteinnel dúsított gyümölcslevek. A gond csak az volt, hogy ezek az egészségvédő adalékanyagok sokszor olyan kis mennyiségben voltak jelen a termékekben, hogy semmiféle hatásuk nem volt az egészségre. Illetve ez nem is volt gond, hiszen az élelmiszeripari cégeknek nem a népegészség javítása volt a céljuk, hanem hogy úgy hirdethessék termékeiket, mint amik szuperegészséges összetevőket tartalmaznak. Zseniális marketingfogás: a szülő úgyis meg fogja venni a gyerekének az egészségtelen csokoládét, de a sok közül talán a C-vitaminosat fogja választani, mert így kisebb lesz a lelkiismeret-furdalása.

Hazugsággal könnyű félrevezetni az embereket, az viszont mesteri, amikor az igazsággal vezetik félre őket. Ezt a módszert a marketing és a politika – a kettő nem is áll olyan távol egymástól – egyaránt alkalmazza: maga a tényállítás igaz, de előre kiszámítható, hogy a befogadó hamis következtetést fog levonni belőle, pont az üzenet kibocsátójának érdekei szerint.

Legutóbb a Volvo élt ezzel a módszerrel. Nemrég számtalan helyen megjelent a hír, hogy a Volvo a jövőben 180 km/h-ban korlátozza újonnan gyártott autóinak végsebességét. Bejelentették: „A Volvo azt a távlati célt fogalmazta meg, hogy nullára csökkenti a halálos autóbalesetek számát.” Csakugyan? Akkor gondoljunk csak bele: a Volvo lépése kizárólag azokat a halálos baleseteket előzi meg, amelyek azért következtek be, mert egy autó 180 km/h-nál nagyobb sebességgel haladt. Figyelem! Kizárólag olyan balesetekről van szó, amelyek nem követeltek volna emberéletet, ha az autó mindössze 180 km/h-val haladt volna – hiszen ennyivel a jövőben is lehet menni a Volvókkal.

Vajon hány ilyen baleset történt eddig? Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az emberiség történetében még egyetlen egy se. A WHO idei közlése szerint a világon évente mintegy 1 350 000 ember hal meg közlekedési balesetben. Mit várnak a Volvónál, mennyivel fog csökkenni ez a szám, ha az autóik végsebességét 180 km/h-nál rögzítik? Jó lenne erről is meghallgatni Malin Ekholm, a Volvo Cars biztonsági központja vezetőjének nyilatkozatát.

Az igazság persze az, hogy a 180 km/h-ás sebességkorlátozás annyit használ, mint az egy tonna csokoládéhoz hozzákevert egy milligrammnyi C-vitamin. De persze nem is a tényleges hatás a cél, hanem az imázsépítés. A Volvo márkaszemélyiségének központi eleme a biztonság, tehát minden olyan állítás, mely azt sugallja, hogy a Volvo újabb lépést tett a biztonságért, erősíti a márka imázsát.

Az adalékolt élelmiszerek reklámozását jogilag szabályozták. Csak akkor lehet az egészségre gyakorolt hatást kommunikálni – és akkor is csak nagyon korlátozott módon –, ha az adott termék normál fogyasztás mellett bizonyíthatóan kedvező élettani hatást fejt ki. Nem kellene a biztonságra vonatkozó állítások használatát is szabályozni? Nem kellene távlati célként kitűzni a marketinghazugságok számának nullára csökkentését?

No persze én már azt sem értem, hogyan lehet egyáltalán olyan gépjárműveket forgalomba helyezni, melyeknek végsebessége meghaladja az adott országban az adott járműkategóriára vonatkozó maximális sebességet, hiszen ezek a járművek olyan funkcióval rendelkeznek, mely kizárólag jogsértésre használható.

Valaki azt írta nekem, milyen érdekes, hogy franciául még az a dal is elviselhető, ami magyarul borzalmas. És elküldte a Millió rózsaszál feldolgozását:

Igazat kell adnom neki, de szerintem nem önmagában a francia nyelv a titok, hanem hogy Dominique Moisan zenekara áttette a dalt egy olyan stílusba, amit azok is el tudnak fogadni, akiket az Alla Pugacsova- vagy a Csongrádi Kata-féle érzelgős változattal ki lehet kergetni a világból.

Az egyértelmű, hogy a dallam – melyet Raimonds Pauls, a most 83 éves lett zeneszerző komponált 1981-ben – kiváló. Viszont az eredeti, 1981-es lett változat gyenge szintipop hangszerelést kapott, akárcsak a kicsit későbbi Alla Pugacsova-féle változat is. Főleg ez az utóbbi eleve giccsnek készült, és ettől rétegműfaj: a zeneileg kicsit igényesebb közönség már nem szereti, sőt kifejezetten utálja. A Csongrádi Kata-féle változat pontosan megfelel az előzményeknek, így rengetegen szeretik, és sokan hallani sem bírják.

A francia zenekar viszont a dalt egy merész húzással visszahelyezte az időben a valódi kora elé, és úgy játssza, mintha régi francia sanzon lenne a 30-as, vagy maximum az 50-es évekből. Persze ez is giccs, de ennek a fajta giccsnek sokkal jobb a megítélése – ott van hozzá Párizs, a kiskocsmák romantikája, a nagy sanzonénekesek emléke. Az Orchestre Dominique Moisan által képviselt stílusirányzatban már gyárilag benne van az irónia, az önirónia, a könnyedség, egy kis szomorkásság és a nosztalgia. A francia sanzonokról kevesen mondják, hogy utálják őket, nem veszik ugyan túl komolyan, de a zeneileg igényesebbek sem utasítják el kapásból. Vagyis Dominique Moisan talált a dalnak egy olyan megszólalási módot, ami az eredeti változatnál sokkal kevesebb ellenérzést kelt.

Ezenkívül a szöveg is eléggé figyelemreméltó. Tudtommal az 1981-es eredetiben még nem ez szerepelt, de Pugacsovától kezdődően már mindenki a Voznyeszenszkij-verset énekli, mely valós történeten alapul. Voznyeszenszkij a nehéz sorsú, a maga korában el nem ismert grúz naiv festő, Niko Pirosmani életének egyik epizódját dolgozta fel: egy Margarita de Sevres nevű francia színésznő 1909-ben Grúziában vendégszerepelt, és az akkor már 47 éves Pirosmani beleszeretett. Egy reggel rengeteg virágot hozatott Margarita szálláshelye elé, és beborította velük a teret. Arról eltérnek a vélemények, visszaemlékezések, hogy a színésznő miként fogadta ezt, de szinte biztos, hogy nem viszonozta a festő érzéseit.

Pirosmani az I. világháború kitörésétől kezdve egyre nagyobb nyomorban élt, ennivalóért árulta a festményeit a kocsmákban, és végül 1918-ban, nem sokkal 56. születésnapja előtt az éhezés, valamint májbetegsége következtében Tbilisziben meghalt.

Később az avantgárd felismerte benne a nagy előfutárt, Picasso képet is készített a tiszteletére.

Tavaly, halálának 100. évfordulójára emlékezve a bécsi Albertinában kiállítás nyílt a képeiből, és erre az alkalomra a japán sztárépítész, Tadao Ando asztalt tervezett Niko Pirosmaninak, akinek egyik – beteljesületlen – álma az volt, hogy egy asztalnál ülhessen korának ismert festőivel, és teázás közben a művészetről beszélgethessen velük.

Az asztal meghökkentően szép lett, és ha nem is millió, de azért nagyon sok kék rózsa van átlátszó lapjába süllyesztve.

Azt hiszem, megvan a mindenkori karácsonyi tévéműsorok új sztenderd darabja. Az Instant család érzelmes, szívmelengető, sokszor vicces és végső soron az emberi helytállásról szól. Jó eséllyel minden generáció végig fogja bőgni néhányszor.

Ráadásul eléggé szakszerű is – olyan, mintha a nevelőszülők toborzásáért felelős gyámügyi hivatal rendelte volna meg. A film kicsit katalógusszerűen, de pörgős vígjátékként, cukisággal átitatva mutatja be azokat a nehézségeket, amelyeken gyerekeknek és felnőtteknek át kell menniük, amíg nevelőszülők és nevelt gyerekek egymásra találnak, egy családdá válnak.

Van azonban a filmben egy – nem túl lényeges – jelenet, ami pszichológiai szempontból valóságos katasztrófa. A dühös kamaszlányt nevelőapja elviszi egy átalakításra váró házba, ad neki egy hatalmas kalapácsot, majd közös erővel szétverik a berendezést. Ezután a lány megnyugodva hazamegy és békésen rendezi a konfliktust, ami feldühítette.

Az, hogy az agresszív késztetést agresszív magatartással csökkenteni lehet, közkeletű tévhit,  a lélektanban katarziselméletként emlegetik. A katarziselméletet cáfoló számos kísérlet egyikét Brad Bushman és munkatársai végezték 1999-ben. A kísérletben 707 diák vett részt, akiket a kutatók először is feldühítettek. Írattak velük egy rövid fogalmazást, majd a dolgozatot a kutatók elvitték egy gyors „értékelésre” (persze nem is olvasták el).  Mindenki ugyanazt a véleményt kapta: a fogalmazás zavaros, sablonos, gyengén érvel, ritka rossz munka. Ezután a résztvevők egy része lehetőséget kapott, hogy – állítólag egy másik kísérlet részeként – két percig püföljön egy bokszzsákot. Végül egy újabb feladatban a diákok maguk határozhatták meg, milyen erős és hosszú dudálással büntetik meg az állítólag a másik szobában levő (valójában nem létező) ellenfelüket, ha az gyengébben teljesít náluk.

Nos, akiknek lehetőségük volt ütlegelni a bokszzsákot, sokkal agresszívebbek lettek, hangosabb és hosszabb dudaszót küldtek az ellenfélnek, mint azok a diákok, akiknek a bokszolás kimaradt. Az agresszív viselkedés gyakorlása agresszívebbé teszi az ember viselkedését. Épp ez a legfőbb baj az agresszív videojátékokkal is.

Bárcsak a katarziselmélet volna igaz.

Az udvariassági szabályokat illetően a kritikus állandó törvényszegésben él. Ha tisztességesen akarja végezni a munkáját, újból és újból kellemetlen dolgokat kell nyilvánosan kimondania, olyasmit, amivel megbánthat másokat. Fáy Miklóst arról kérdeztem, hogyan kezeli ezt a furcsa helyzetet, nem okoz-e számára lelkiismeret-furdalást, amikor kilép a kommunikáció szokásos keretei közül.

 A közgondolkodásban él egy olyan nézet, hogy a kritikusok keserű, sértett, csalódott emberek, akiknek nem sikerült művésszé válniuk, és direkt azért mentek kritikusnak, hogy bosszút álljanak azokon, akiknek sikerült. Te miért lettél kritikus?

Sok kritikusról tudok, aki zenésznek vagy énekesnek készült, de ők nem azért választották végül ezt a pályát, hogy bosszút álljanak, hanem mert valamit félig-meddig kitanultak. Aki énekes akart lenni, az sokkal többet tud az éneklésről, mint aki sohasem próbálgatta a hangját. Az én esetemben viszont nem ez a helyzet, én nem készültem előadóművésznek, és nem is akartam bosszút állni senkin. Hogy nincs-e bennem valami rossz érzés az élettel szemben? Szerintem nincs, derűs ember vagyok, kiegyensúlyozott.

Szóval nem vonzott a „licence to kill”, ami a kritikus szakmával együtt jár?

Biztos, hogy nem ez volt a kiindulási pont. Volt egy olyan szakasz, amikor beletévedtem ebbe, amikor az ember ítéleteket mond és tudja, hogy ez másokat érdekel. De úgy képzelem, ez egy kritikusi gyermekbetegség. Hogy igen, egy kicsit odalépek jelzem az igényeimet, hogy ez nekem kevés, ennél többet szeretnék. Ezen túl kell lépni. Ez egy feladat a kritikusnak, hogy ne képzelje, hogy tudja, mi a helyes, hogyan kell valamit előadni. Szóval több szerénységet, biztos, hogy ezt észben kell tartani.

Azt mondod, az csak fiatalkori illúzió, hogy az ember tudja, mi a jó és mi a rossz?

Igen, fiatalkori tévedés. Az ember akkor még úgy képzeli, hogy tudja, mi a jó minőség, mi a rossz minőség. Ilyen szempontból nem is folyamatos fejlődésből, hanem folyamatos elbizonytalanodásból áll az egész kritikusi pálya, tehát hogy egyre kevésbé tudja az ember, hogy mi jó vagy hogy jó, egyre inkább rájön arra, hogy ez nem olyan egyszerű. Egy olyan zongorista is tud élményt adni a közönségnek, aki nem zongorázik annyira jól. Az ember véleménye csiszolódik. Az téveszme, hogy az árok két oldalán vagyunk, bár a gyakorlatban néha tényleg a zenekari árok két oldalán vagyunk, de a lényeg, hogy ők el akarnak nekünk adni valamit, és mi már megvettük ugyan, de legalább hadd reklamáljunk, hogy nem jó minőségű árut kaptunk. És mikor az ember már 30 éve csinálja ezt, akkor rájön, hogy igazából nincs közöttünk árok, ugyanazt kergetjük, az élményt vagy a mélységét, a valóságát a dolgoknak, tehát egy irányba kellene hogy menjünk a művészekkel. De addigra már, mire ez kiderül, már minden el van rontva, kölcsönös a bizalmatlanság, már utálják az embert.

Nemrég ezt írtad egy énekesről: „A jelentéktelen hangú ember sajnálatos módon az Opera egyik vezető basszistája.” Hogyan viseled, hogy át kell lépned a mindennapokban kötelező udvariasságot? Úgy gondolom, pszichológiailag fel kell dolgozni, hogy tudod, most meg fogsz bántani egy másik embert.

Ezen a pálya elején kell átlépni, és utána már megy magától. Nekem az segített, hogy azt éreztem, képviselek valamit vagy valakit, úgy értem, az igényes nézőt. Nemcsak a magam nevében beszélek, hanem sokan vagyunk, és van az egész mögött egy fogyasztóvédelmi lelkesültség, hogy ezt nem lehet lenyomni a torkunkon, vagy nem lehet betolni a fülünkbe, tiltakozunk az ellen, hogy rossz minőségű produkciót kelljen végignézni. Másrészt a kritika nem hétköznapi, szemtől szembe kommunikáció, van benne egy időeltolódás, ráadásul írásban jelenik meg, és ez tompítja az egésznek az élét. Én sem szívesen mennék oda egy énekeshez, hogy hű, de rosszul énekeltél.

Tehát azt mondod, egy fontosabb cél érdekében vállalod, hogy udvariatlan vagy…

Igen, de azért jön hozzá valamiféle indulat is. Nem akarok úgy tenni, mint aki ezt mérlegeli, de az ember egy rossz produkciótól ideges lesz, mint amikor romlott ételt szolgálnak fel neki az étteremben. Hogy jövök ahhoz, hogy ez itt átverjen? Annyi igazságtalanság történik az élet egyéb területein, legalább itt legyen tiszta a játék, a jóra mondjuk, hogy jó, a rosszra, hogy rossz. Azután persze az ember elbizonytalanodik a mi a jó és mi a rossz kérdésében.

Az egyik első írásodban Yehudi Menuhint bíráltad, aki abban az időben megfellebbezhetetlen szupersztár volt. Egy ilyen vélemény megfogalmazásával vállaltad, hogy megsérted a közvélekedést, a mindenki által abszolútnak gondolt értékrendet.

Igen, de biztos, hogy ez kritikusi feladat. Még akkor is, ha hülyeséget beszél az ember. Bár Menuhin olyan sokféle krízisen esett át, hogy az is csoda, hogy egyáltalán ki tudott állni hegedülni, de sokszor rossz minőségű produkciót nyújtott. De biztos, hogy kritikusi feladat rákérdezni arra, hogy akiket nagyra tart a közmegegyezés, azok valóban megérdemelten ülnek-e a trónon.

Lelkileg hogy szedi össze a bátorságot az ember, amikor tudja, hogy olyat fog mondani, amivel felzúdulást kelt majd?

A gyakorlatban nem kell összeszedni semmit, a kritikust viszi a lendülete. Tehát ha megnézte az előadást és nem tetszik, hazamegy és megírja, nem mérlegeli, hogy ki mit fog szólni.

A kritikaírást tehát nem tekinted a művészekkel való személyes kommunikációnak.

Én nem ismerem a művészeket, nem is keresem a társaságukat, illetve igyekszem elkerülni, hogy kritikát kelljen írnom arról, akivel valamilyen viszonyban vagyok. Sosem érzem azt, hogy ezek nekem ismerőseim. Nagyon sok kritikus ott szúrja el, hogy viszonyba kerül a művészekkel. Interjút készít velük, vagy a büfében megbeszélik a dolgokat, vagy egyáltalán, köszöngetnek egymásnak. Mert ezzel valós kapcsolatba kerülnek, és máris elvész a jótékony távolság. Nem akarják megbántani őket, és holnap is be akarnak ülni a kocsijukba vagy kávézni szeretnének velük. Az én helyzetem egyszerűbb, mert én ezt az ál-közelséget nem érzem a művészekkel. Semmiféle személyes közösséget nem érzek velük, tehát ha ők megbántódnak, az nem érdekel.

Szerintem azért is tudsz nyíltan írni róluk, mert a művészek nem személyes valójukban, hanem egy „másik csatornán” jelennek meg az életedben.

Ami más szempontból is fontos, mert rajongani csak azért lehet, akinek nem szagolom a büdös zokniját vagy nem látom, mennyire be van rúgva az előadás után két órával. Ez tisztább és szélsőségesebb helyzeteket tesz lehetővé, az utálat, a tisztelet, vagy éppen a rajongás messzebbre tud szaladni, épp azért, mert nincs személyesség, ami fölnyissa az ember szemét, hogy kicsit józanabbul lássa a művészt.

A művészek viszont sokszor személyes támadásnak veszik az írásaidat, nem?

Szabó Kimmel Tamás nemrég azt írta a Facebookon, hogy rohadjak meg. Én ugyan kritikusként ilyen véleményeket nem teszek közzé, senkiről nem írtam, hogy rohadjon meg, tehát egy kicsit igazságtalan a világ, de engem Szabó Kimmel Tamás magánemberként annyira nem érdekel, hogy ezt nekem nem esik nehezemre elviselni. Nem befolyásol, nem zavarja a munkát.

Azért egy átlagembernek az ilyesmi nagyon rosszul esne. Neked ez érzelmileg nem okozott problémát?

Nem, de akinek okoz, az nem is tudja csinálni ezt a kritikusi munkát. Aki megbántódik azon, hogy a színésznek nem tetszik az ő véleménye, az beleőrül ebbe.

Azt hiszem, nemcsak maguk a művészek, hanem a rajongóik is meg szoktak sértődni az írásaidon. Nem zavar téged, hogy óhatatlanul is mindig lesznek olyanok, akik nem fognak szeretni?

Nem zavar. Ez a rövid válasz. De az ember néha kellemetlen helyzetekbe kerül, például a Müpában valaki megkért, hogy keressek más helyet, mert nem akarja, hogy mögötte üljek. Hogy annyira nem szeret. És arra gondoltam, ha ismerne, tudná, hogy ez hülyeség, mármint ez a kérés tőle. De hát mindig ez van, ha ismerne. De hát nem ismer. Egyébként még ma is tapasztalom néha azt a fajta meglepődést, amikor megismerkedem valakivel, hogy ez nem is akkora állat, mint amilyennek gondoltuk, vagy amilyennek kinéz. De az, hogy számomra ismeretlen emberek mit gondolnak rólam, az tényleg nem érdekel.

Nem okoz-e lelkiismeret-furdalást, ha egy zenészről vagy színészről kellemetlen dolgokat írsz?

Kellene hogy okozzon, mert az ember sokszor igazságtalan. Én ilyenkor abba menekülök, hogy a legjobb tudásom szerint ezt gondoltam, ezt éreztem. És nem az van, hogy életemben egy cikket írtam, és abban azt mondtam valakiről, hogy tehetségtelen szörnyeteg, hanem azt gondolom, hogy ezek újságcikkek, nem az örökkévalóságnak készülnek, és valahogy az eredőjük talán helyénvaló. Az egyik nap rossznak látom, de két nap múlva azt látom, hogy ez egy lángész, és akkor megírom, hogy lángész. Persze nem fogja mindenki az összes kritikát elolvasni, és abból kisakkozni, hogy az illető akkor most rossz színész vagy jó színész, de a lelkiismeret-furdalást talán így meg lehet úszni. Valószínűleg az ember a szándékkal tudja magát vigasztalni, mert biztos, hogy azért soha nem írtam rosszat valakiről, mert meg akartam bántani, vagy azt akartam, hogy ne tudjon aludni. Hogy mit tapasztaltam, azt akarom megírni, lehetőleg pontosan és érzékletesen. Ez segít abban, hogy az embernek ne legyenek álmatlan éjszakái.

Egy valaha nagy, ma már idős énekes szerepléséről azt írtad, hogy illene szót ejteni a csodás veteránról, de akkor szót kellene ejteni a hangjáról is, az pedig nem volna illendő. Értem az iróniát, hogy azt írod, nem illendő beszélni róla, de ezzel már beszéltél is róla. De komolyan, vannak-e azért illendőségi határok a kritikában?

Bennem nagyon kevés tisztelet van a művészek iránt. Sose érzem azt, hogy ha valaki ötven éven keresztül jól énekel, de most már nem énekel jól, akkor az embernek erről szemérmesen hallgatnia kellene. Annak semmi értelme. Tehát ha valaki olyasmit csinál, amit nem kéne csinálnia, akkor nálam bejön ez a fogyasztóvédelmi állapot, és azt mondom, nem. Kevés a tisztelet bennem az elmúlt érdemek iránt, és ez magammal szemben is érvényes. Nem kívánom, hogy valaki azért tiszteljen engem, amit harminc évvel ezelőtt mit írtam, mert az mellékes. Ezért jó, ha az ember internetes fórumokon is megjelenik, így tisztába jöhet magával. Ott az a lényeg, hogy nekem is meg kell küzdenem a figyelemért. Nem azt mondom, hogy a tiszteletért, meg azért, hogy szeressenek, hanem hogy egyáltalán észrevegyenek. És azt gondolom, hogy ez életben tartja az embert, frissen tartja, és az ilyesmi jót tesz a művészeknek is. A tisztelet mindenképpen hátrányos dolog.

Említetted az internetet. A neved alatt futó blogban már több mint másfél éve mindennap kiteszel egy posztot, és ezek között sok olyan írás van, amit szerintem pénzért is leadhatnál újságoknak, de te ehelyett minden anyagi haszon nélkül közzéteszed őket. Mi az a hajtóerő, amitől mindig újra és újra leülsz írni?

Én most már úgy vagyok, hogy minden cikket sajnálok, ami nem a blogon jelenik meg. Mert mindig azt érzem, hogy ott van igazából a helye. Lehet, hogy nem fogják elolvasni ötezren, csak százan, de nem baj, mert az száz olyan olvasó, aki ezt a cikket akarta elolvasni, azért kattintott oda. Régebben azt gondoltam, és most is azt gondolom, hogy amíg azt a fajta megindulást érzem egy-egy zenei pillanatnál, vagy képzőművészeti, vagy bármilyen pillanatnál, amit érzek, addig nekem jogom van erről írni. Amikor A végzet hatalmában Alvaro ráismer Leonorára a negyedik felvonásban – ha csak rágondolok erre a pillanatra, a karomon föláll a szőr, és úgy érzem, én erről nyugodtan írhatok, mert van valamiféle érzelmi alapja annak, hogy erről nyilatkozzam. De van egy kicsit racionálisabb oldala is ennek, mégpedig az, hogy a koncertek, a lemezek, a kiállításokon látott képek az írással válnak számomra feldolgozottá. Ha írok róluk, kénytelen vagyok a velük kapcsolatos gondolataimat megfogalmazni és rendszerezni. És ennek nincs sok köze ahhoz, hogy adnak-e érte honoráriumot vagy nem adnak. Az más kérdés, hogy szerencsés esetben az ember talál olvasókat, akiket egyáltalán érdekelnek ezek a gondolatok. Úgy voltam a bloggal, mint amikor Ábrahám könyörög Szodomáért, hogy ha van benne ötven rendes ember, akkor kíméld meg, Uram, ha van benne negyvenöt, vagy tíz rendes ember… Ha van tíz olvasóm, akkor tíz olvasóért már abszolút megéri csinálni.

Egyszer valaki azt mondta rólad, nézzétek meg, itt van ez a Miklós, kedves, barátságos ember, és közben a fél zenészszakma utálja. A legtöbb ember elfogadásra vágyik. Neked nem rossz, hogy vannak, akik nem szeretnek?

Nem. Engem a rossz vélemények többé-kevésbé megnyugtatnak. Emlékszem, amikor a Fesztiválzenekar igazgatója megkért, hogy ne írjak róluk, mert úgy érzik, hogy én elfogult vagyok a Nemzeti Filharmonikusok irányában, és körülbelül ezzel egyidőben volt az, hogy a Nemzeti Filharmonikusok trombitása a Facebookon felhívást tett közzé, hogy verjenek meg engem. És akkor azt mondja az ember, hogy ez így rendben van. Ha az akkori zenei élet két szembenálló csoportjából mind a kettő utál, akkor nekem az oké. És ha ehhez a többi kritikus is utál, az is oké. És nem azért, mert ebből merítek erőt, mint Mike Tyson, aki örült, hogy utálja a közönség, mert annál nagyobbakat tudott ütni. Ez nem kéjes öröm, csak arra gondolok, hogy az biztos nem jó kritikus, akit szeretnek, akiről azt mondják, ez olyan jó, rendes ember, ezzel lehet beszélni, lehet hatni rá. Biztos, hogy ez műfajilag rossz, téves állapot.

Mintha kirekesztenéd magad a társadalomból…

Nekem kritikusi elvem, hogy nem játszom veletek. Persze könnyű olyan elveket kitalálni, amiket az ember magától is követne. Úgy élem nemcsak a kritikusi, hanem az egész életet is, hogy tulajdonképpen nem közétek tartozom. Nem azért, mert jobb vagyok nálatok vagy rosszabb vagyok nálatok, hanem mert marslakó vagyok a Földön vagy földlakó vagyok a Marson, vagy holdlakó vagyok a Földön és a Marson, vagy nem tudom. Talán ez minden kritikusságnak az alapja, hogy az ember azt érzi, ő a pálya szélén van, és ott nagyon jól érzi magát. Ez nem frusztráció meg nem csalódás, csak egyszerűen másutt tartózkodik, mint a nagybetűs Életnek a szereplői. És ha már ott van és nézi, akkor véleménye is van róla, hogy mit lát. De nem úgy, hogy szeretne bekerülni, tehát nem tartalék játékos, hanem labdaszedő.

Úgy tudom, Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéhez már több mint száz folytatást írtak különféle szerzők. Én csak egybe kezdtem bele, P. D. James A halál jár Pemberley-ben című bűnügyi regényébe, de eléggé hamar kiesett a kezemből, annyira kiábrándító volt, hogy a névről ismerős szereplőkben az eredetihez képest egészen más – leginkább papírból kivágott – lélek lakozott.

Most Szentendrén bemutatták Ibsen Nóra című darabjának folytatását, egy amerikai szerző, Lucas Hnath művét, a Nóra II.-t. Nos, itt mintha a szereplőknek nemcsak a lelkét, hanem az agyát is kicserélték volna… Ha komolyan a Nóra folytatásának tekintenénk, akkor azt mondhatnánk, hogy visszamenőleg érvényteleníti és értelmetlenné teszi Ibsen művét.

Nóráról ugyanis kiderül, hogy 15 éven át rá sem nézett három gyermekére, nem is érdeklődött utánuk, egyébként pedig az a véleménye, hogy a házasság intézménye harminc éven belül meg fog szűnni. A gyermekektől való önkéntes elszakadása szélsőségesen deviáns magatartás, a házasságról vallott nézete pedig azt sugallja, hogy nemcsak a lelki alkata torz, hanem a társadalmi folyamatokat is rendkívül rosszul érzékeli. Ha viszont így áll a helyzet, akkor teljesen mindegy, hogyan viselkedik, mit mond, mit gondol, hiszen annyira eltér a normálistól, hogy nem lehet semmiféle általános emberinek a megtestesítője.

Szerencsére a Nóra II. gyenge és érdektelen darab, így semmiképp nem tudja visszamenőlegesen elrontani a drámairodalom egyik csúcsteljesítményét.

Bár lehet, hogy csak nálunk ennyire reménytelenül halovány a mű. Az amerikai bemutatóról a neten elérhető anyagokat nézegetve úgy tűnik, a Nóra II. ott nem az Ibsen-darab folytatásának hat – mint nálunk –, hanem valami izgalmasabbnak: a Nórára reagáló, mai színezetű, humoros előadásnak. Ami Amerikában viszonylag poénos párbeszéd, az Szentendrén langyos dráma. Itt az egész előadás alatt csak néhányszor nevet a közönség, akkor is leginkább a trágár szavakra reagálva.

De nem lehet mindenért az adaptációt okolni. Például a cselekmény mozgatórugói kínosan selejtesek. Az, hogy Nóra nem kapott semmilyen hivatalos papírt a válásukról, és ebből arra következtet, hogy az eljárás szabályszerűen lezajlott, még csak hihetetlen ostobaság. Az viszont, hogy most a válást arra hivatkozva sürgeti, hogy ő korábban elvált asszonynak gondolva magát szerződéseket írt alá, és ha kiderül, hogy férjnél van, a szerződések érvényüket vesztik, már a logika legapróbb jeleit is nélkülözi. Ha elválik, utólag érvényessé válnak az évekkel korábban aláírt szerződések? Arról nem is beszélve, hogy a darab szerint a jegyző (!) bemondás alapján, tetszés szerint állít ki halotti bizonyítványt vagy a válást igazoló papírt. Mondhatná valaki, nem ez a lényeg. Lehet, de az mégis borzasztó, hogy Lucas Hnath láthatóan rettentő messze áll attól, hogy képes legyen legalább a gyenge elégséges szinten összekalapálni a történetet.

Egyvalami azonban kiemelkedően jól sikerült a darabban: a címadás. Ha bármilyen más női név állna benne, a kutya sem nézné meg. Így viszont Lucas Hnath végre debütált a Broadwayen. Tulajdonképpen: ügyes.

A drámairodalom legismertebb karácsonyi történetét, Ibsen Nóráját sokan társadalmi drámának gondolják, mert a maga korában szokatlan módon kiállt a női szuverenitás mellett. Pedig a darab sokkal inkább azzal tart fogva minket, hogy olyan lélektani alaphelyzeteket mutat fel, amelyek mindenkit mélyen érintenek.

Nóra a dráma végén elhagyja családját – a férjét és a gyerekeiket –, mert egy kritikus helyzetben a férje nem állt ki mellette, sőt ellene fordult. Bár a krízis kiváltó oka, egy bűnügyi veszélyhelyzet magától megoldódik, és a házaspár folytathatná régi életét, Nóra erre már nem hajlandó. A férje nem az az ember, akinek addig hitte. Nóra nem akar képmutató életet folytatni, inkább kilép a kapcsolatból, az egész családból. Ez a szemlélet, melyben a nő önálló, döntésképes személyiség, és nem egy családi rendszer alárendelt tagja, a maga korában – az 1870-es években – forradalminak számított. Ezért Nórát a modern nő előképének tartják, Ibsenről pedig megállapítják, kiválóan ráérzett arra a felfogásra, mely nem egészen száz év alatt általánossá vált a nyugati világban.

Ebben az utólagos elismerésben azért van némi lesajnálás is: megmosolyogjuk a régieket, mennyire megbotránkoztak azon, hogy egy nő elhagyhatja a férjét. Bezzeg mi már, egy felvilágosult korban ezt tartjuk természetesnek, és azon csodálkozunk, hogyan lehetett ezen csodálkozni. Vagyis kicsit úgy tűnik, hogy a Nóra lényege egy mára már túlhaladott problematika.

Pedig a helyzet egészen más. Egyrészt nem az a fő szenzáció a darabban, hogy jé, elválnak, nézzenek oda, még ilyet! Amiről a darab valójában szól, az nem társadalmi kérdés, hanem egy párkapcsolati krízis, egy lélektani alaphelyzet. A darab kulcsmondata: „Tizennégy éven át egy idegennel éltem együtt”. Tulajdonképpen férj és feleség is rádöbben, hogy a másik nem olyan, amilyennek addig hitte; előáll egy olyan helyzet, amikor be kell látniuk, hogy amit a másikról való tudásnak véltek, az csak a saját projekciójuk volt, azt a képet, amelyet látni akartak, rávetítették a másikra. A krízis során kiderül, hogy ez óriási tévedés volt, és a másik egyáltalán nem olyan: nem az a fontos neki, nem az hajtja, nem úgy reagál, mint ahogyan azt egészen addig szentül hitték.

És ez a párkapcsolati hidegzuhany minden héten vagy mindennap újra és újra kialakul Budapesten, Oslóban és mindenhol, ahol a Nóra szinte folyamatosan műsoron van a színházakban. A darab problematikája nem elavult (és nem is tud elavulni, amíg emberek léteznek), a Nóra olyasmiről beszél, ami mindenkinek a környezetében vagy a saját életében állandóan újragenerálódik. A darab problematikája nem is lehetne közelebb a nézőkhöz: eleve benne van a lelkükben.

Másrészt meghökkentőnek tartom, hogy mindenki a válást emlegeti, tudniillik hogy Nóra elhagyja a férjét, pedig észre kellene venni, hogy Ibsen három gyereket is beleírt a darabba. Mert lehet, hogy ma már elválni rutindolog, és mindenki ezt csinálja, de az, hogy egy anya elhagyja a gyerekeit, mert a saját életével akar foglalkozni, ma sem rutinszerű, és ma is kétes a megítélése. Ez Nóra döntése, nem a válás.

Azt hiszem, azért próbál meg mindenki elsiklani e fölött a körülmény fölött, mert szeretni akarják Nórát a bátorságáért meg a feminista kiállásáért meg a modernségéért meg az önállóságáért, de ha úgy fognák fel, hogy ő egy anya, aki otthagyja a gyerekeit, akkor utálni kellene. Tulajdonképpen le a kalappal Ibsen előtt, hogy ilyen messzire elvitte a kérdést, simán megoldhatta volna a cselekményt gyerekek nélkül is. De vállalta, hogy Nóra lépése legyen egy ellenérzést is keltő döntés. Tessék, néző, döntsed csak el, hogy még így is kiállsz-e mellette. A Kramer kontra Kramerben utálni kell a nőt, aki megcsinálta azt, amit Nóra. Hogyan is állunk akkor a női szuverenitással, a személyiség kiteljesítésének jogával? A túlhaladott problematikával?

Te ki tudnál-e lépni egy hazugságokra épülő kapcsolati játszmából? Egyáltalán ki akarnál-e lépni? Mennyi másoknak okozott fájdalmat ér meg az, hogy kiteljesíthesd a személyiséged? Szükséged van-e a szabadságra? Tudsz-e létezni akkor is, ha nem szolgálsz? – Elképesztőnek tartom, hogy miközben Ibsen ilyen eleven kérdéseket vág az arcunkba, mi úgy teszünk, mintha ebből semmit nem vennénk észre, és lekezelően veregetjük a jó öreg Henrik vállát, hogy milyen ügyesen felismerte, hogy a viktoriánus nemi sztereotípiáknak kezd leáldozni, és új nőtípus van kialakulóban…

A Katona József Színház „Nóra – karácsony Helmeréknél” című előadása is úgy kezeli a Nórát, mint valami elavult régiséget, hiszen nekiáll „modernizálni”. Rengeteg rossz ötlettel igyekszik maivá tenni a darabot, például kocsikulcsról beszélnek, trágár szavak hangzanak el, a szereplők cowboyosat játszanak, a színpadon néha megjelenik egy mini rockzenekar, és ami alighanem az egész előadás mélypontja, a falon levő vadásztrófea szeme világítani kezd. Szerencsére a rendező még csak karcolni sem tudja a darab lényegi rétegét, a durva beavatkozásai is teljesen lényegtelenek. Így megtépázva, eltorzítva, de mégiscsak marad annyi az eredeti darabból, amennyi felidézi a Nórát, és hatni tud.

Pedig a Nórát tulajdonképpen át lehetne ültetni mai viszonyokra. Az igazi modernizálás az lenne, hogy a régi kor botránykövét a mai kor botránykövére cseréljük. Ha a válás akkoriban botránykő volt, de ez már elmúlt, akkor tegyünk bele valami olyat, ami ma botránykő: például a homoszexuális együttélést. És ehhez nem is kell kilépnünk a Katonából: ha belegondolunk, Pintér Béla pontosan ezt csinálta A bajnokban – az az új Nóra. A feleség otthagyja-e a férjét, a gyerekeit, és csinál-e valami botrányosat, hogy magára találjon? Mindenkinek ajánlom az előadást. És akkor végső soron milyen a karácsony Helmeréknél? Tulajdonképpen nem rossz, de Ibsen Nórája ezerszer jobb.

Régi megfigyelés, hogy a szorongást keltő helyzetekben sokan enni kezdenek. A pszichoanalitikus szemléletű magyarázat szerint ez azért van így, mert az evés megnyugtatóan hat az emberre; a táplálkozással talán egyenesen a legnagyobb biztonságot nyújtó anyai ölbe tudjuk visszavarázsolni magunkat. Ám nem biztos, hogy csak erről van szó.

Joseph Cools és munkatársai például egy kísérlet során jókora adag pattogatott kukoricát adtak a résztvevőknek, s miközben azok majszoltak, ijesztő, mulatságos, illetve semleges tartalmú filmeket vetítettek nekik. A pszichológusok a film végeztével nem átallották pontosan megmérni a megmaradt pattogatott kukoricát, és azt találták, hogy nemcsak a rémisztő, hanem a nevettető film alatt is jóval több popcorn fogyott, mint az érdektelen film alatt. Ennek nem lehetett oka az evés biztonságérzetet keltő hatása, hiszen a vidám film nem ébreszthetett ilyen irányú igényt a nézőkben.

Brigitte Boon holland kutató és három munkatársa szerint a magyarázat kulcsa az agy információfeldolgozó kapacitásának korlátaiban rejlik. Miért? Nos, a táplálkozás megkezdésére és befejezésére szervezetünk két egyértelmű ingerrel, az éhséggel, illetve a zavaró telítettségérzettel ösztökél minket. Ám sokak számára a „felső élettani küszöb” jóval magasabban van, mint az ideális lenne, azaz ezeknek az embereknek a szervezete akkor sem jelzi a telítettséget, ha már egészségtelenül sokat ettek. Ezért az ő számukra létezik egy harmadik, tudatosan kialakított határvonal is: a „diétás korlát”. Bár evés közben szervezetük még semmilyen módon nem jelzi a veszélyt, eszükkel azért tudják, hogy bizonyos fajta ételekből mikor elég. Csakhogy ez a „figyelőszolgálat” az értelmi teljesítőképesség eléggé nagy hányadát lefoglalja. (Arról, hogy milyen rövid tud lenni az ember esze egy kis terhelés hatására, az Elme takaréklángon című posztban is volt szó.) Ezért ha valami tartósan leköti a figyelmi kapacitásunkat, akkor gyengébb lesz a teljesítményünk többek között a diéta betartását illetően is. Az ijesztő és a mulatságos film tehát valószínűleg nem is az általuk keltett érzelmek révén hatott a kísérletben résztvevőinek táplálkozására, hanem csak elvonta a figyelmüket a diéta betartásáról.

Ennek az elgondolásnak a helyességét Boon és munkatársai egy kísérlettel tették próbára, melynek során 115 fiatal hölgyet kértek meg különféle fagylaltok kóstolására és értékelésére. A fagyifogyasztás pontosan mért adataiból kiderült, hogy a tudatosan diétázó lányok lényegesen lazábban vették a korlátok betartását, és jóval többet ettek a magas kalóriatartalmúnak gondolt édességből, ha a kóstolás alatt egy felvételről lejátszott rádióbeszélgetésben elhangzó adatokra kellett koncentrálniuk. Ez pedig felveti annak lehetőségét, hogy bizonyos fogyókúrás programok egyszerűen azért vallanak kudarcot, mert az emberek képtelenek folyamatosan a diéta betartására figyelni.

„Úgy gondolom, a nők gyönyörűek – abszolút gyönyörűek. Azt hiszem, minden nő érzett már szexuális vonzalmat egy másik nő iránt.” Ezt Cameron Diaz nyilatkozta a Glamour magazinnak, majd később egy televíziós talkshow-ban a riporter kérdésére azt is elmondta, hogy volt már viszonya nővel. Mindez 2014 tavaszán történt, A csajok bosszúja című, épp akkor bemutatott film promóciós időszakában, és Cameron Diaznak, aki a főszerepet játszotta, egyáltalán nem ártott egy kis botrány, hiszen rengeteg sajtómegjelenést sikerült generálnia vele. A film – amit egyébként még nem láttam – gyakorlatilag megbukott (az IMDb-n 6-os értékeléssel szerepel), a promóció alatt kipattintott minibotrány azonban jóval sikeresebbnek bizonyult; Diazt idézve vagy anélkül azóta is fel-felröppen a kérdés: hogy is van ez, tényleg annyira általános volna a leszbihajlam a nők között?

No jó, nézzük, mit mond erről a tudomány.

Alfred Kinsey (1894-1956) rovarkutató és zoológus volt, ám később átváltott a szexológiára, és 1947-ben megalapította a ma már az ő nevét viselő kutatóintézetet. Kinsey, aki a legnagyobb hatású amerikai szexológusok közé tartozott, biológusként tudta, az élővilágban gyakorlatilag minden tulajdonságra érvényes, hogy az egyedekre jellemző sajátos értékek fokozatmentes kontinuumot alkotnak. Ez az embereknél is így van: az egyének eltérő tulajdonságai folyamatosan elhelyezhetők egy skála mentén, legyen szó testmagasságról, hajszínről, zenei tehetségről, intelligenciáról, monotóniatűrésről vagy bármi egyébről. Kinsey elképzelhetetlennek tartotta, hogy a szexuális orientáció kivételt képezzen ezalól, és a népességben az egyénre jellemző nemi beállítódások ne kontinuumot alkossanak, hanem két-három élesen elkülönülő kategóriába – a heteroszexualitás, a homoszexualitás és a biszexualitás csoportjaiba – legyenek besorolhatók. Kinsey megszerkesztett egy hétfokú skálát, melynek egyik végpontja a kizárólagos heteroszexualitás, másik végpontja pedig a kizárólagos homoszexualitás volt. Munkatársaival együtt több mint 12 000 személyes interjút készítettek, és Kinsey ezek alapján megállapította, hogy az emberek szexuális orientációja nem izolált csoportokba rendeződik, hanem ahogy sejtette, az egyénre jellemző orientáció a skála mentén bárhol elhelyezkedhet. Vagyis a heteroszexualitás és a homoszexualitás között az átmenetek minden árnyalata megtalálható.

Szívesen mondanám, hogy akinek a számára ez valami szenzációs újdonság, az nem figyelt az utóbbi hetven évben, hiszen ezek az adatok már az 1940-es évek végén nyilvánosságra kerültek. A bírálat azonban nem volna igazságos, mert a helyzet az, hogy Kinsey eredményei annyira különböznek attól, amit az emberek hinni szeretnének, hogy a szexuális orientáció kontinuum-elméletét a köztudat mind a mai napig nem fogadta be.

Nem is csoda, hiszen a társadalom mindenütt nagyon erőteljesen a heteroszexualitást preferálja. Több mint 70 országban még ma is bűncselekmény a homoszexuális kapcsolat létesítése, és a WHO csak 1992-ben vette le a homoszexualitást a betegségek listájáról. Az emberek nem akarnak hallani olyan tesztekről, skálákról, elméletekről, amelyek megkérdőjelezik, hogy ők rendes, becsületes, minden kétséget kizáróan heteroszexuális állampolgárok. Kinek kell az, hogy mindenféle bűnös és beteg dolgokkal gyanúsítsák meg őket…

Nos, lehet, hogy a közvélemény mégiscsak változóban van. Robert Epstein, a szexuális orientáció kutatója kérdőívet tett közzé az interneten, mely angol nyelven most is kitölthető. Epstein 2012-ben tanulmányban elemezte annak a több mint 17 ezer személynek a válaszait, aki addig kitöltötte a tesztet. A tanulmányból csak egyetlen ábrát szeretnék kiemelni, mely talán választ ad a poszt címében feltett kérdésre.

Az ábra a férfiak (fekete négyszöggel jelzett vonal) és nők (fehér körrel jelzett vonal) szexuális orientációjának megoszlását mutatja egy skálán, ahol a 0 a kizárólagos heteroszexualitást, a 13 pedig a kizárólagos homoszexualitást jelöli. Azzal ne törődjetek, hogy a férfiak adatait jelző görbe magasabban van, ennek az az oka, hogy a kérdőívet sokkal több – nagyjából kétszer annyi – férfi töltötte ki, mint ahány nő. A lényeg a görbe alakja.

Megfigyelhető, hogy a férfiaknál a görbe nagyjából 0 és 1 között éri el a csúcspontját, majd utána meredeken zuhanni kezd. A női válaszadók szexuális orientációja viszont sokkal egyenletesebben oszlik meg a skála mentén, a csúcsértékek úgy 3 és 4 közé esnek. Ez azt jelenti, hogy a férfiak többsége kizárólagosan heteroszexuális, és ehhez képest sokkal kisebb a biszexuálisok és homoszexuálisok aránya. A nők között viszont kevesen vannak, akik kizárólagosan heteroszexuálisok, a legtöbb nő legalább mérsékelten nyitott a saját nemével való szexuális kapcsolatra.

Robert Epstein és munkatársai azóta 170 országból származó több mint 500 000 válaszadó részvételével elvégeztek egy felmérést, amely a legnagyobb a szexuális orientáció kutatásának történetében. Az adatokat elemző tanulmány még nem jelent meg, de a kutatók annyit már előrebocsátottak, hogy az eredmények megerősítik korábbi megállapításaikat.

Cameron Diaznak tehát nincs igaza abban, hogy minden nő érzett már vonzalmat egy másik nő iránt, mert rengeteg olyan nő létezik, aki kizárólag heteroszexuális, és a saját nemébe tartozók soha nem támasztanak benne szexuális érdeklődést. Viszont Diaz sejtése mégsem teljesen hibás, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a nők legnagyobb részének nemi beállítódása nem annyira kizárólagos, mint ami a férfiak többségére jellemző.