Albert Schweitzer – a Nobel-békedíjas orvos, teológus, filozófus, orgonaművész – egyszer vett magának egy sast. A zavarba ejtő érzés, ami akkor eltöltötte, ma is millióknak okoz állandó kellemetlenséget. Schweitzer így ír erről az esetről Életem és gondolataim című, 1931-ben megjelent önéletrajzában:
„Megvettem a bennszülöttektől egy fiatal halászsast, amelyet egy homokpadon fogtak, hogy megmentsem az állatot kegyetlenkedéseiktől. És íme, most döntenem kell, vajon a sast ítéljem-e éhhalálra, vagy pedig naponta jó néhány apró halat öljek meg, hogy életben tartsam a madarat. Ez utóbbi mellett döntöttem, de mindennap kényelmetlenül éreztem magam azért, mert saját felelősségemre feláldozom az egyik életet a másikért.”
Noha Schweitzer nem volt teljesen vegetáriánus, tökéletesen átélte és megfogalmazta azt a problémát, amit ma vegetáriánus-dilemma néven ismerünk. Dr. Hank Rothgerber amerikai pszichológus, a Bellarmine University munkatársa foglalkozik a jelenség kutatásával – nos, nem mondhatnám, hogy valami sokra jutott. Azt mindenesetre leszögezi, hogy a vegetáriánusok és vegánok – valamint a hús és az állati termékek fogyasztását valamilyen formában elutasító számtalanféle étrend követői – motivációik tekintetében két csoportra oszthatók. Egyrészt vannak az egészségtudatosak, akik elsősorban azért nem eszik azt, amit nem esznek, mert úgy gondolják, hogy árt az egészségüknek. Másrészt pedig vannak az elvi alapon állók, akik állatjóléti megfontolásból utasítják el a húsevést: nem akarnak a részesei lenni állatok kegyetlen elpusztításának. Rothgerber több mint ötszáz húst nem evő személy válaszainak alapján megállapította, hogy az elvi vegetáriánusok és vegánok számára nagyobb lelki terhet jelent, hogy etikai meggyőződésük ellenére rengeteg hústartalmú ennivalót vásárolnak – a háziállataiknak. Ma már ugyan léteznek vegetáriánus kutya- és macskaeledelek, de ezek inkább csak kiegészítő tápláléknak alkalmasak; noha kutyákat még csak-csak lehet kizárólag növényi eredetű tápon tartani, a macskák szervezete tudtommal ezt nem bírja ki.
Létezik azonban egy másik vegetáriánus-dilemma is, amiről szinte alig esik szó: a növényi eredetű élelmiszerek előállításához rengeteg állatot kell kegyetlenül elpusztítani. Erről Mike Archer, az Új-dél-walesi Egyetem (UNSW Sydney) professzora tett közzé véleménycikket az egyetem honlapján. Amint írja, Ausztráliában a szarvasmarhák legnagyobb része egész életében természetes legelőkön táplálkozik. Egy szarvasmarha levágása tehát 1 érző állat elpusztításával jár (ez maga a leölt állat), és ennek révén átlagosan 195 kg húshoz juthatunk, ami állatonként 45 kg fehérjét jelent. Ugyanennyi növényi fehérje előállításának során azonban 25-ször több érző állat hal meg, ráadásul lassú és fájdalmas módon! Ausztráliában ugyanis éves átlagban legalább 100 egeret kell méreggel elpusztítani hektáronként a növénytermesztés érdekében.
Európában a mezei pocok a legjelentősebb gerinces kártevő. Amint az agrarforum.hu oldalon olvasható, szinte valamennyi termesztett növényünk szerepel az étrendjében, ezért veszélyes károsítónak számít. A növényeknek főleg a zöld részeit fogyasztja, de megeszi a termést, magot, virágot, gumót, hagymát is. Megrágja a burgonya gumóját, a répa, cékla gyökerét, lerágja a gabonák zöld leveleit, szárait, kieszi a kalászokból a szemeket, a kukorica szárán felmászik és a csövekből kieszi a szemeket, lekérgezheti a gyümölcsfák gyökereit, betelepedhet a szőlőbe is. Magyarországon többféle szer engedélyezett a pockok irtására. Nem tudom, ezek hogyan ölnek, de az emberi lakókörnyezetben alkalmazott rágcsálóirtók, tudtommal jellemzően a véralvadást gátolják, hatásukra a megmérgezett állat egy-két nap alatt, belső vérzés következtében pusztul el.
Mike Archer szerint akinek fontos az állatokkal szembeni kegyetlenség csökkentése, nem is tehet rosszabbat, mint hogy vegetáriánus étrendet követ, hiszen a kizárólag növényi táplálkozással segíti elő a lehető legtöbb emlősállat lassú, kínos halállal való kiirtását.
Én magam nem hiszem, hogy különösebben érdemes volna méricskélni, összehasonlítgatni, érték szerint rangsorolni az elpusztított életeket. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amit Albert Schweitzer így fogalmazott meg: „az ember – akár a többi élőlény – állandóan arra kényszerül, hogy a saját életét és az életet általában más életek árán tartsa fenn”.
Az, hogy a vegetáriánus étrenddel el lehet kerülni az állatok elpusztítását, olyasfajta illúzió, mint amikor azt mondják, az elektromos autó környezetkímélő, mert nem füstöl. No persze, csakugyan nem füstöl, de füstöl helyette kicsit odébb a fosszilis tüzelésű erőmű, ami az áramot termeli. Szerencsére egyre több nap- és szélerőmű működik, de az élelmiszertermelésben nemigen van „tiszta” energia.
Létezünk – tehát benne vagyunk a csapdában. „Valahányszor meglátom a mikroszkóp alatt az álomkór mikrobáit, kénytelen vagyok tudomásul venni: el kell pusztítanom ezeket az életeket, hogy másokat megmenthessek” – írja Schweitzer. Amíg élünk, pusztítanunk kell, állatokat, növényeket, mikroszkopikus lényeket. Választási lehetőségünk van, de nem helyezhetjük kívül magunkat a folytonos ölés rendszerén. Talán ez az igazi eredendő bűn.
