A drámairodalom legismertebb karácsonyi történetét, Ibsen Nóráját sokan társadalmi drámának gondolják, mert a maga korában szokatlan módon kiállt a női szuverenitás mellett. Pedig a darab sokkal inkább azzal tart fogva minket, hogy olyan lélektani alaphelyzeteket mutat fel, amelyek mindenkit mélyen érintenek.
Nóra a dráma végén elhagyja családját – a férjét és a gyerekeiket –, mert egy kritikus helyzetben a férje nem állt ki mellette, sőt ellene fordult. Bár a krízis kiváltó oka, egy bűnügyi veszélyhelyzet magától megoldódik, és a házaspár folytathatná régi életét, Nóra erre már nem hajlandó. A férje nem az az ember, akinek addig hitte. Nóra nem akar képmutató életet folytatni, inkább kilép a kapcsolatból, az egész családból. Ez a szemlélet, melyben a nő önálló, döntésképes személyiség, és nem egy családi rendszer alárendelt tagja, a maga korában – az 1870-es években – forradalminak számított. Ezért Nórát a modern nő előképének tartják, Ibsenről pedig megállapítják, kiválóan ráérzett arra a felfogásra, mely nem egészen száz év alatt általánossá vált a nyugati világban.
Ebben az utólagos elismerésben azért van némi lesajnálás is: megmosolyogjuk a régieket, mennyire megbotránkoztak azon, hogy egy nő elhagyhatja a férjét. Bezzeg mi már, egy felvilágosult korban ezt tartjuk természetesnek, és azon csodálkozunk, hogyan lehetett ezen csodálkozni. Vagyis kicsit úgy tűnik, hogy a Nóra lényege egy mára már túlhaladott problematika.
Pedig a helyzet egészen más. Egyrészt nem az a fő szenzáció a darabban, hogy jé, elválnak, nézzenek oda, még ilyet! Amiről a darab valójában szól, az nem társadalmi kérdés, hanem egy párkapcsolati krízis, egy lélektani alaphelyzet. A darab kulcsmondata: „Tizennégy éven át egy idegennel éltem együtt”. Tulajdonképpen férj és feleség is rádöbben, hogy a másik nem olyan, amilyennek addig hitte; előáll egy olyan helyzet, amikor be kell látniuk, hogy amit a másikról való tudásnak véltek, az csak a saját projekciójuk volt, azt a képet, amelyet látni akartak, rávetítették a másikra. A krízis során kiderül, hogy ez óriási tévedés volt, és a másik egyáltalán nem olyan: nem az a fontos neki, nem az hajtja, nem úgy reagál, mint ahogyan azt egészen addig szentül hitték.
És ez a párkapcsolati hidegzuhany minden héten vagy mindennap újra és újra kialakul Budapesten, Oslóban és mindenhol, ahol a Nóra szinte folyamatosan műsoron van a színházakban. A darab problematikája nem elavult (és nem is tud elavulni, amíg emberek léteznek), a Nóra olyasmiről beszél, ami mindenkinek a környezetében vagy a saját életében állandóan újragenerálódik. A darab problematikája nem is lehetne közelebb a nézőkhöz: eleve benne van a lelkükben.
Másrészt meghökkentőnek tartom, hogy mindenki a válást emlegeti, tudniillik hogy Nóra elhagyja a férjét, pedig észre kellene venni, hogy Ibsen három gyereket is beleírt a darabba. Mert lehet, hogy ma már elválni rutindolog, és mindenki ezt csinálja, de az, hogy egy anya elhagyja a gyerekeit, mert a saját életével akar foglalkozni, ma sem rutinszerű, és ma is kétes a megítélése. Ez Nóra döntése, nem a válás.
Azt hiszem, azért próbál meg mindenki elsiklani e fölött a körülmény fölött, mert szeretni akarják Nórát a bátorságáért meg a feminista kiállásáért meg a modernségéért meg az önállóságáért, de ha úgy fognák fel, hogy ő egy anya, aki otthagyja a gyerekeit, akkor utálni kellene. Tulajdonképpen le a kalappal Ibsen előtt, hogy ilyen messzire elvitte a kérdést, simán megoldhatta volna a cselekményt gyerekek nélkül is. De vállalta, hogy Nóra lépése legyen egy ellenérzést is keltő döntés. Tessék, néző, döntsed csak el, hogy még így is kiállsz-e mellette. A Kramer kontra Kramerben utálni kell a nőt, aki megcsinálta azt, amit Nóra. Hogyan is állunk akkor a női szuverenitással, a személyiség kiteljesítésének jogával? A túlhaladott problematikával?
Te ki tudnál-e lépni egy hazugságokra épülő kapcsolati játszmából? Egyáltalán ki akarnál-e lépni? Mennyi másoknak okozott fájdalmat ér meg az, hogy kiteljesíthesd a személyiséged? Szükséged van-e a szabadságra? Tudsz-e létezni akkor is, ha nem szolgálsz? – Elképesztőnek tartom, hogy miközben Ibsen ilyen eleven kérdéseket vág az arcunkba, mi úgy teszünk, mintha ebből semmit nem vennénk észre, és lekezelően veregetjük a jó öreg Henrik vállát, hogy milyen ügyesen felismerte, hogy a viktoriánus nemi sztereotípiáknak kezd leáldozni, és új nőtípus van kialakulóban…
A Katona József Színház „Nóra – karácsony Helmeréknél” című előadása is úgy kezeli a Nórát, mint valami elavult régiséget, hiszen nekiáll „modernizálni”. Rengeteg rossz ötlettel igyekszik maivá tenni a darabot, például kocsikulcsról beszélnek, trágár szavak hangzanak el, a szereplők cowboyosat játszanak, a színpadon néha megjelenik egy mini rockzenekar, és ami alighanem az egész előadás mélypontja, a falon levő vadásztrófea szeme világítani kezd. Szerencsére a rendező még csak karcolni sem tudja a darab lényegi rétegét, a durva beavatkozásai is teljesen lényegtelenek. Így megtépázva, eltorzítva, de mégiscsak marad annyi az eredeti darabból, amennyi felidézi a Nórát, és hatni tud.
Pedig a Nórát tulajdonképpen át lehetne ültetni mai viszonyokra. Az igazi modernizálás az lenne, hogy a régi kor botránykövét a mai kor botránykövére cseréljük. Ha a válás akkoriban botránykő volt, de ez már elmúlt, akkor tegyünk bele valami olyat, ami ma botránykő: például a homoszexuális együttélést. És ehhez nem is kell kilépnünk a Katonából: ha belegondolunk, Pintér Béla pontosan ezt csinálta A bajnokban – az az új Nóra. A feleség otthagyja-e a férjét, a gyerekeit, és csinál-e valami botrányosat, hogy magára találjon? Mindenkinek ajánlom az előadást. És akkor végső soron milyen a karácsony Helmeréknél? Tulajdonképpen nem rossz, de Ibsen Nórája ezerszer jobb.
