Valaki azt írta nekem, milyen érdekes, hogy franciául még az a dal is elviselhető, ami magyarul borzalmas. És elküldte a Millió rózsaszál feldolgozását:
Igazat kell adnom neki, de szerintem nem önmagában a francia nyelv a titok, hanem hogy Dominique Moisan zenekara áttette a dalt egy olyan stílusba, amit azok is el tudnak fogadni, akiket az Alla Pugacsova- vagy a Csongrádi Kata-féle érzelgős változattal ki lehet kergetni a világból.
Az egyértelmű, hogy a dallam – melyet Raimonds Pauls, a most 83 éves lett zeneszerző komponált 1981-ben – kiváló. Viszont az eredeti, 1981-es lett változat gyenge szintipop hangszerelést kapott, akárcsak a kicsit későbbi Alla Pugacsova-féle változat is. Főleg ez az utóbbi eleve giccsnek készült, és ettől rétegműfaj: a zeneileg kicsit igényesebb közönség már nem szereti, sőt kifejezetten utálja. A Csongrádi Kata-féle változat pontosan megfelel az előzményeknek, így rengetegen szeretik, és sokan hallani sem bírják.
A francia zenekar viszont a dalt egy merész húzással visszahelyezte az időben a valódi kora elé, és úgy játssza, mintha régi francia sanzon lenne a 30-as, vagy maximum az 50-es évekből. Persze ez is giccs, de ennek a fajta giccsnek sokkal jobb a megítélése – ott van hozzá Párizs, a kiskocsmák romantikája, a nagy sanzonénekesek emléke. Az Orchestre Dominique Moisan által képviselt stílusirányzatban már gyárilag benne van az irónia, az önirónia, a könnyedség, egy kis szomorkásság és a nosztalgia. A francia sanzonokról kevesen mondják, hogy utálják őket, nem veszik ugyan túl komolyan, de a zeneileg igényesebbek sem utasítják el kapásból. Vagyis Dominique Moisan talált a dalnak egy olyan megszólalási módot, ami az eredeti változatnál sokkal kevesebb ellenérzést kelt.
Ezenkívül a szöveg is eléggé figyelemreméltó. Tudtommal az 1981-es eredetiben még nem ez szerepelt, de Pugacsovától kezdődően már mindenki a Voznyeszenszkij-verset énekli, mely valós történeten alapul. Voznyeszenszkij a nehéz sorsú, a maga korában el nem ismert grúz naiv festő, Niko Pirosmani életének egyik epizódját dolgozta fel: egy Margarita de Sevres nevű francia színésznő 1909-ben Grúziában vendégszerepelt, és az akkor már 47 éves Pirosmani beleszeretett. Egy reggel rengeteg virágot hozatott Margarita szálláshelye elé, és beborította velük a teret. Arról eltérnek a vélemények, visszaemlékezések, hogy a színésznő miként fogadta ezt, de szinte biztos, hogy nem viszonozta a festő érzéseit.
Pirosmani az I. világháború kitörésétől kezdve egyre nagyobb nyomorban élt, ennivalóért árulta a festményeit a kocsmákban, és végül 1918-ban, nem sokkal 56. születésnapja előtt az éhezés, valamint májbetegsége következtében Tbilisziben meghalt.
Később az avantgárd felismerte benne a nagy előfutárt, Picasso képet is készített a tiszteletére.
Tavaly, halálának 100. évfordulójára emlékezve a bécsi Albertinában kiállítás nyílt a képeiből, és erre az alkalomra a japán sztárépítész, Tadao Ando asztalt tervezett Niko Pirosmaninak, akinek egyik – beteljesületlen – álma az volt, hogy egy asztalnál ülhessen korának ismert festőivel, és teázás közben a művészetről beszélgethessen velük.
Az asztal meghökkentően szép lett, és ha nem is millió, de azért nagyon sok kék rózsa van átlátszó lapjába süllyesztve.
