A jóval kezdem: Enyedi Ildikó mozijában sok az első osztályú, sőt osztályon felüli filmes megoldás. Olyan eredeti, szuggesztív pillanatok ezek, melyekért érdemes moziba járni, és érdemes filmet készíteni. Számomra felejthetetlen például az a snitt, amelyben a lefekvéskor az ágy elé letett papucs lassan kirúgja magát, nagyon erős a lakásbelsők atmoszférája, és mesteri, ahogyan a szarvasokat bemutató jelenetekben a vágás érzékelteti, hogy az állatokban valamiféle emberi lélek lakozik.

Azonban a filmnek – ahogyan erre néhány kritika így-úgy meg is próbált rámutatni – komoly gyengeségei is vannak. Én most csak a legkínosabbal szeretnék foglalkozni: a vállalatnál lefolytatott pszichológiai vizsgálat ábrázolásával.

Az igazán jó történetek természetes módon haladnak előre, a nézőnek nem is tűnik fel, miként vannak kitalálva, megszerkesztve. Az igazán jó történetek azonban nagyon ritkák... A mesterkélt, összetákolt történetekben viszont a néző számára már menet közben nyilvánvalóvá válik, hogy némely – kissé furcsa – cselekményelem csak azért került be a történetbe, hogy valamilyen előre kijelölt cél felé terelgesse az eseményeket.

A Testről és lélekről forgatókönyve ilyen szempontból kifejezetten gyenge; sajnos nagyon kilóg a lóláb, hogy hátulról előrefelé próbálták kitalálni. De nézzük, mire is gondolok. Enyedi Ildikó alaposan feladta magának a leckét: a történet két nagyon zárkózott, magáról alig beszélő szereplőjének – két kollégának – mindenképp rá kell jönnie, hogy éjjelente ugyanazt álmodják. (Bízom benne, hogy most nem lőttem le semmilyen poént, ez a motívum már a film előzetesében is benne van!) A közös álomlátás nagyon lényeges, ez adja a film lírai, és kissé misztikus vonulatát. Ez tehát a cél, ahova a forgatókönyvnek el kell jutnia: a két embernek meg kell ismernie egymás álmait. De az ég szerelmére, hogyan fogják megtudni, ki mit álmodott, ha egész nap alig mukkannak meg? Enyedi Ildikó megoldása: legyen a cégnél egy pszichológiai felmérés, melynek során a két ember egymástól függetlenül elmondja a pszichológusnak az álmait, a pszichológus pedig majd felismeri az azonosságot és ezt valamilyen módon a két ember tudomására hozza. Ez a megoldás természetesen azt igényli, hogy a történet tovább terjeszkedjen visszafelé, hiszen kreálni kell valamilyen motívumot, ami szükségessé teszi a vállalatnál a pszichológiai vizsgálatot. Ez az ok a filmben meghökkentően bugyuta: a cégnél lopás történik, és mivel az ujjlenyomatok használhatatlanok, a rendőr nyomozó azt javasolja a gazdasági igazgatónak, hívjon egy pszichológust, aki az összes dolgozó személyiségvizsgálata alapján majd megmondja, ki lehet a tolvaj... Keservesen csikorgó fordulata ez a történetnek, ráadásul annyira össze van csapva, hogy gyakorlatilag nem is érthető. Kedves Olvasó, ha már láttad a filmet, tedd a szívedre a kezed, Te érted, hogyan is volt az a história az 50 éves érettségi találkozóval? Bevallom, én nem értettem meg. Pedig azt hiszem, elvileg ez az a botrány, ami a rendőrségi eljárást indokolta.

Ám a mélypont még csak ezután következik.

A pszichológus megérkezik a céghez, és elkezdi a vizsgálatot. Ami pedig ekkor történik, az hajmeresztő. A pszichológus érzéketlenül vájkálni kezd az emberek magánéletében, kínos helyzetbe hozza őket, szexuális életüket firtatja, sőt egyes kérdésekkel szándékosan megalázza a vizsgált személyt, visszavágva bizonyos sérelmekért. Pontosan olyan az egész, ahogyan Móricka – tegyük hozzá: egy eléggé rosszindulatú és tudatlan Móricka – a „lélekturkászok” munkáját elképzeli.

Persze sejtem én, hogy azért van szükség erre a „mélylélektaninak” álcázott primitív hablatyolásra, hogy elhangozhasson a kérdés: „Mit álmodott?”, és ez a hosszú, szerencsétlen cselekményszál végre betölthesse a hivatását és kiderülhessen, hogy a két szereplő ugyanazt álmodja.

Több kritika is megjegyzi, hogy Enyedi Ildikó furcsán elejt egyes cselekményszálakat. Naná, hogy elejti őket! A lopás, a rendőrség, a pszichológus csak addig kellett, amíg ki nem derült a közös álomlátás – a rendező ezeket a beindított történéseket, amikor már nincsen szükség rájuk, megkönnyebbülten, mondhatni nagy ívben elhajítja, hogy végre belekezdhessen abba, ami igazán érdekli: a misztikus módon eleve összekapcsolódott két ember közeledésének ábrázolásába.

Tudom, értem, hogy a Testről és lélekről nem dokumentumfilm. Nem realista film. Tudom azt is, hogy beszélhetünk metaforikus formanyelvről, groteszk ábrázolásmódról és a valóságtól elemelt narrációról, de azt is tudom, mégpedig eléggé biztosan, hogy amit a pszichológiai vizsgálat jeleneteiben a vásznon látunk, nem egyéb, mint ócska klisék halmaza. Sajnálom.