Az előző posztban láthattuk, hogy az optikai illúziók tulajdonképpen meghekkelik az agyat, hiszen egy-egy ábra, agyunk észlelőrendszerének hibáit – vagy fogalmazzunk kevésbé ítélkező módon: sajátosságait – kihasználva képes olyan észlelési élményt előidézni, amely jelentősen eltér attól, amit az adott ábra indokolna. Az ábra fekete-fehér, de te színesnek látod; az ábra egyenes, de te görbének látod és így tovább.
Akkor az is igaz lenne, hogy a pillangó szárnyának bagolyszemre emlékeztető foltjai meghekkelik a rovarra vadászó madarak agyát? Hiszen a madárka nem úgy viselkedik, ahogyan azt a helyzet indokolná. A tényállás ugyanis az, hogy potenciális zsákmányt – egy finom lepkét – lát, tehát le kellene csapnia, ehelyett azonban úgy viselkedik, mintha ragadozót – baglyot – látna, és ennek megfelelően elmenekül.
Nem vitatom, hogy a széncinegének megvan a magához való esze, de azért azt látnunk kell, hogy az aszpirinméretű agyában nem tud logikai műveleteket végezni. Nem tud eltűnődni: „Bagolyszemszerű alakzatot látok, nos akkor vagy egy valódi bagoly van tőlem tíz centire, és ez kedvezőtlenül hathat jövőbeli terveim megvalósíthatóságának vonatkozásában, vagy ezek csak bagolyszemre hasonlító foltok, amik igaziból egy pillangó szárnyán vannak?” Na nem, ez egy cinkének nem megy, nem is beszélve arról, hogy ha történetesen egy igazi bagollyal kerül szembe, akkor már rég megették, miközben morfondírozik.
Ehelyett az agyában egy előre huzalozott reflex van beépítve: „bagolyszemszerű alakzat a látótérben → menekülés ezerrel”.
Én ezt egyébként nem nevezném észlelési hibának, számomra sokkal inkább észszerű kompromisszumnak tűnik: igaz, hogy a cinege lecsúszik néhány tápláló bagolylepkéről, cserébe viszont nagyobb valószínűséggel marad életben. A ragadozó előli hatékonyabb menekülés alighanem nagyobb mértékben növeli túlélési és ezáltal szaporodási esélyeit (azaz teljes alkalmasságát), mint azt a valamivel több pillangó elfogyasztása tenné.
Aki legalább alapszinten tanult etológiát, vagy saját érdeklődését követve foglalkozott a témával, az tudja, hogy az ilyen, „előre huzalozott” viselkedéses reakciókat kiváltó ingereket kulcsingernek nevezik. A kulcsinger–viselkedés párosok lényegében a gondolkodást helyettesítik. Ha a hím vörösbegy a párzás és a költés időszakában meglát a fészkelőhelye közelében egy másik hím vörösbegyet, vagy akár csak egy vörös vattacsomót, nekiesik. És ezzel meg is spórolt egy csomó gondolkodást – amire persze nem is volna képes – a terület nagyságával, a megszerezhető zsákmány, valamint a fiókák felneveléséhez szükséges élelem mennyiségével kapcsolatban. Nincs rá szükség, az eredmény ugyanaz lenne. Neki kell esni a túl közel merészkedő riválisnak és kész.
Az érdekes az, hogy az ember tud ugyan gondolkodni, tud logikai műveleteket végezni, mégis rengeteg „előre huzalozott” reakció irányítja a viselkedését. Erre főleg akkor van esély, ha fogalmunk sincs róla, hogy éppen előre huzalozott viselkedéses válaszokat adunk – sokszor a racionalitás ellenében. Gondoljunk csak bele, mi történt egy korábbi posztban ismeretetett kísérletben: ha a becsületkassza fölé egy figyelő szempár képét tették ki, az emberek sokkal tisztességesebben dobálták be az aprópénzt a dobozba, mint amikor a szempár helyén virágok képe volt látható.
A viselkedés eredeti logikája világos: szempár a látótérben – tehát figyel valaki – ezért tisztességesen viselkedek, hogy megőrizzem, sőt lehetőleg növeljem a reputációmat.
Ezt a viselkedéses választ – mint a kísérlet is igazolta – gond nélkül meg lehet hekkelni, mégpedig úgy, hogy a valódi megfigyelőt egy képpel helyettesítjük. Az ember persze felül tudná bírálni a viselkedéses reakcióját, mondván, hogy majd megőrültem én becsületeskedni, amikor igazából nem is figyel senki, ez csak egy kép. Ehhez azonban az kell, hogy az ember tudatában legyen, hogy most épp egy előre huzalozott viselkedéses válasz indult el benne a megvalósulás felé – hiszen csak ekkor van esélye, hogy utánanyúljon és visszafogja. Azonban ne felejtsük, hogy a becsületkasszás kísérletet egy egyetem pszichológia tanszékén végezték. És a pszichológusok teljesen a figyelő tekintetet ábrázoló fotó hatása alá kerültek: ha ezt látták, háromszor annyi pénzt dobáltak be a kasszába, mint máskor. Még nekik sem volt fogalmuk róla, hogy az adott helyzetben a figyelő szempárt ábrázoló kép befolyásolja a cselekvéseiket.
Vagyis legtöbbször sejtelmünk sincs, hogy előre huzalozott, ősidőkből öröklött viselkedéseket produkálunk, melyek mai világunkban sokszor már észszerűtlenek. Éppen ezért hiába vagyunk képesek gondolkodni, ennek nem vesszük hasznát, mert nem tudjuk, mikor kellene bekapcsolnunk logikai apparátusunkat. Szerintem ez egy kicsit ijesztő.
