Konrad Lorenz figyelt fel rá, hogy létezik egy jellegzetes kisbabaforma, mely sok állatfajnál felfedezhető. Ez a csecsemőszerűség elsősorban a testarányokban érhető tetten: a törzshöz viszonyítva a végtagok rövidebbek, a fej pedig nagyobb, mint a felnőtt egyedek esetében. A fej méretéhez képest a szemek nagyok, és a magas homlok miatt miatt viszonylag lent, az arc közepe táján helyezkednek el. A homlok domború, az orcák pedig „kölyökgólyaszerűen” – oké, ezt nem Lorenz írta így – kerekdedek. De aki olvasta például a Gondolat Zsebkönyvek sorozatban megjelent Kis etológiát, úgyis tudja mindezt.

Lorenz szerint ez a babaforma kulcsingerként hat, és előre huzalozott viselkedési választ: védelmező, dédelgető, szeretetteljes odafordulást vált ki az emberekből. Ez a reakció a nőkben erősebb, de azért a férfiakra is jellemző. Ugyanannak a fajnak a kicsinyeit sokkal imádnivalóbbnak tartjuk, mint a felnőtt egyedeket.

Stephen Jay Gould (1941–2002), a kiváló amerikai evolúcióbiológus és ismeretterjesztő mutatott rá, hogy Miki egér ötvenéves korára egészen megfiatalodott, szinte kölyökformát öltött. Gould precíz méréseket végezve megállapította például, hogy „a szem nagysága a fejhossz 27 százalékáról 42 százalékra” nőtt. Eközben egyébként Miki egér jelleme is átalakult, felnőttesből gyerekessé vált. Első felbukkanásakor, az 1920-as évek végén még duhaj, kissé kegyetlen, de legalábbis csintalan alak volt, majd az évtizedek alatt jó magaviseletű, ártalmatlan figurává vált.

És ez az óriáspanda nagy trükkje is: kifejlett korában is megőrzi a babaformát!

Tisztesség ne essék szólván úgy meghekkeli az agyunkat, mint bagolylepke a széncinegét (ha ez a hasonlat netán nem lenne teljesen világos a számodra, olvasd el az „Okosabb vagy, mint egy széncinege?” és „A meghekkelt agy” című posztokat is). Egy javakorabeli panda is a cukimuki babákra jellemző testarányokat mutatja, és ez kulcsingerként hatva alapvetően meghatározza a hozzá való viszonyulásunkat. Felnőtt állatot látunk, de ezt a tényt alig tudjuk elfogadni, és olyan erős dédelgetési kényszert érzünk a kifejlett panda iránt is, ami csak kisbabáknak járna ki. Nem véletlen, hogy a pandát állandóan játékmackóhoz hasonlítják, hiszen – főleg az utóbbi évtizedekben – a plüssfigurák nagy részét is kifejezetten kisbabaformájúra készítik a nagyobb népszerűség érdekében.

Úgy gondolom, valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a kamillavirággal. A kamilla teljesen véletlenül gyulladáscsökkentő hatást fejti ki az emberi szervezetben, és ez a tulajdonsága óriási szaporodási előnyt nyújt a számára. A faj populációja hihetetlenül megnőtt, hiszen mindenütt, ahol lehet – például Magyarországon is – jókora területeken termesztik.

A pandamacinak pedig az a különleges tulajdonsága van, hogy az emberből a „Jaj, de cuuukiii!” felkiáltást váltja ki, és alighanem ezzel sikerült is biztosítania fajának túlélését. Óriási figyelmet kap világszerte, és az emberek hajlandók igen jelentős anyagi erőt mozgósítani a pandák megmentésének érdekében.

No igen, a panda a szerencse fia. Imádnivalónak születik, és az is marad élete végéig. Azt hiszem, ilyen szempontból a keselyű egy kicsit hátrányosabb helyzetűnek tekinthető...