Úgy tudom, Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéhez már több mint száz folytatást írtak különféle szerzők. Én csak egybe kezdtem bele, P. D. James A halál jár Pemberley-ben című bűnügyi regényébe, de eléggé hamar kiesett a kezemből, annyira kiábrándító volt, hogy a névről ismerős szereplőkben az eredetihez képest egészen más – leginkább papírból kivágott – lélek lakozott.

Most Szentendrén bemutatták Ibsen Nóra című darabjának folytatását, egy amerikai szerző, Lucas Hnath művét, a Nóra II.-t. Nos, itt mintha a szereplőknek nemcsak a lelkét, hanem az agyát is kicserélték volna… Ha komolyan a Nóra folytatásának tekintenénk, akkor azt mondhatnánk, hogy visszamenőleg érvényteleníti és értelmetlenné teszi Ibsen művét.

Nóráról ugyanis kiderül, hogy 15 éven át rá sem nézett három gyermekére, nem is érdeklődött utánuk, egyébként pedig az a véleménye, hogy a házasság intézménye harminc éven belül meg fog szűnni. A gyermekektől való önkéntes elszakadása szélsőségesen deviáns magatartás, a házasságról vallott nézete pedig azt sugallja, hogy nemcsak a lelki alkata torz, hanem a társadalmi folyamatokat is rendkívül rosszul érzékeli. Ha viszont így áll a helyzet, akkor teljesen mindegy, hogyan viselkedik, mit mond, mit gondol, hiszen annyira eltér a normálistól, hogy nem lehet semmiféle általános emberinek a megtestesítője.

Szerencsére a Nóra II. gyenge és érdektelen darab, így semmiképp nem tudja visszamenőlegesen elrontani a drámairodalom egyik csúcsteljesítményét.

Bár lehet, hogy csak nálunk ennyire reménytelenül halovány a mű. Az amerikai bemutatóról a neten elérhető anyagokat nézegetve úgy tűnik, a Nóra II. ott nem az Ibsen-darab folytatásának hat – mint nálunk –, hanem valami izgalmasabbnak: a Nórára reagáló, mai színezetű, humoros előadásnak. Ami Amerikában viszonylag poénos párbeszéd, az Szentendrén langyos dráma. Itt az egész előadás alatt csak néhányszor nevet a közönség, akkor is leginkább a trágár szavakra reagálva.

De nem lehet mindenért az adaptációt okolni. Például a cselekmény mozgatórugói kínosan selejtesek. Az, hogy Nóra nem kapott semmilyen hivatalos papírt a válásukról, és ebből arra következtet, hogy az eljárás szabályszerűen lezajlott, még csak hihetetlen ostobaság. Az viszont, hogy most a válást arra hivatkozva sürgeti, hogy ő korábban elvált asszonynak gondolva magát szerződéseket írt alá, és ha kiderül, hogy férjnél van, a szerződések érvényüket vesztik, már a logika legapróbb jeleit is nélkülözi. Ha elválik, utólag érvényessé válnak az évekkel korábban aláírt szerződések? Arról nem is beszélve, hogy a darab szerint a jegyző (!) bemondás alapján, tetszés szerint állít ki halotti bizonyítványt vagy a válást igazoló papírt. Mondhatná valaki, nem ez a lényeg. Lehet, de az mégis borzasztó, hogy Lucas Hnath láthatóan rettentő messze áll attól, hogy képes legyen legalább a gyenge elégséges szinten összekalapálni a történetet.

Egyvalami azonban kiemelkedően jól sikerült a darabban: a címadás. Ha bármilyen más női név állna benne, a kutya sem nézné meg. Így viszont Lucas Hnath végre debütált a Broadwayen. Tulajdonképpen: ügyes.