Ha van másfél perced, nézd meg ezt a videót, mely egy valódi pszichológiai kísérlet során készült. A lényeg, hogy az ősz hajú pasas nem veszi észre, hogy a fiatalembert, akivel beszélt, kicsrélték.

Az ősz úr egyáltalán nem egyedi eset, a kísérleti alanyoknak mintegy a fele nem vette észre, hogy már nem ugyanaz a személy áll mellette. Ezt nevezik változási vakságnak. Ha most úgy gondolod, te nem dőlnél be az ilyen átverésnek, akkor nézd meg a következő videót. Nem egész két perc az egész, nagyon vicces, és a végére garantáltan saját élményed lesz a változási vakságról. A szöveget nem kell érteni.

Hümmöghetünk, hogy nahát, mennyire ki szokott hagyni a figyelmünk, de a jelenség csak ezután kezd igazán kísérteties fordulatot venni. Lehet, hogy észrevetted a változást, csak erről fogalmad sincs.

No de miről is van szó? A jó öreg „találd meg a tíz apró különbséget” típusú rejtvények is mind a változási vakságon alapulnak; először egyformának látjuk a két összehasonlítandó képet, és eltart jó néhány másodpercig, akár egy-két percig is, amíg felismerjük az eltéréseket. Ha például az alábbi két képet egymás után (köztük egy pici szünettel) felvillantják valakinek, először biztosan azt hiszi, hogy mindkétszer ugyanazt látja:

(Ide kattintva megnézheted, mi a tíz különbség a képek között.)

Ha hasonló képpárok bemutatásakor a feladat annak megállapítása, hogy a két kép tényleg egyforma volt-e, a legtöbben úgy érzik, hogy ha agyonverik őket, akkor se tudják megmondani. Csakhogy ha közben műszerekkel figyelik a kísérleti alanyok agytevékenységét, akkor megdöbbentő dolog történik: az eltérő képeknél az agy bizonyos területein kiugróan megnő az aktivitás. Vagyis agyunkban valami észrevette a két kép közötti különbséget, csak erről nem értesítette a tudatunkat.

Szerintem ez egy kicsit hátborzongató, olyan, mintha az agyunkban valaki ülne, aki figyel, értékel, észrevesz – és hallgat. Működik bennünk egy „második intelligencia”, melyhez semmilyen hozzáférésünk nincs, és a létéről is csak úgy szerezhetünk tudomást, ha kívülről, műszerekkel vizsgáljuk a saját fejünket.

Ehhez egy kicsit hasonló módon dolgozik az az „előkóstoló”, aki szintén az agyunkban létezik, és a figyelem egyik szűrőjének tartják. Munkája nagyon látványosan megfigyelhető például a sajátnév-hatásban. Ha valakinek egy fejhallgatóban a jobb és bal oldalon teljesen más szöveget játszanak le, akkor az illető könnyen meg tudja oldani, hogy csak az egyik, kiválasztott oldalra figyeljen. Ami itt elhangzik, arra elég jól fog emlékezni, de hogy a másik oldalon miről volt szó, arról fogalma sem lesz. Kivéve, ha a nem figyelt csatornán egyszer csak elhangzik a saját neve – ezt ugyanis mindenki észlelni fogja. A valóságban ugyanez történik a koktélparti-helyzetben, amikor egy helyiségben egyszerre sok beszélgetés zajlik körülöttünk, csak éppen nem figyelünk rájuk. Viszont ha valahol kimondják a nevünket, arra felkapjuk a fejünk.

Vagyis az agyunkban „ül valaki”, aki figyeli, tartalmilag feldolgozza, sőt fontosság szerint értékeli azokat az információkat, amelyek nem tudatosulnak bennünk. Szerencse, hogy ez a figura – attól a szaktársától eltérően, aki nálunk sokkal előbb észreveszi a vizuális változásokat – néha hajlandó breaking news üzeneteket küldeni a tudatnak, felhívva a figyelmet egy-egy kiemelkedőnek ítélt információra. Nehogy már lemaradjon valami fontosról az a szerencsétlen, aki mi vagyunk.