Először is, így néz ki egy széncinege:

Nem mintha ennek bármi jelentősége volna, csak azért teszem ki, mert nagyon helyes madár. Egy jól megtermett széncinege súlya 22 gramm, és ahogy elnézem, az agyacskája nem lehet több pár grammnál, vagyis nekünk sokkkkkal okosabban kell tudnunk viselkedni, mint amire ez a kis jószág képes.

És akkor lássuk, mit tudnak a széncinkék, és mit az emberek.

Olvastam egy cikket a Daily Mail weboldalán, amelyben beszámolnak egy, Finnországban, a Jyväskylä Egyetemen (tételezzük fel, hogy ezt nagyjából így kell írni, bár láttam én már többféle verziót) végzett kísérletről, mellyel azt szerették volna kideríteni, hogy a több lepke szárnyán is látható két folt, ami bagolyszemre emlékeztet, tulajdonképpen mi célt szolgál. A lepkét éppen megenni készülő állatok tényleg úgy viselkednek a láttán, mintha egy valódi bagollyal találnák szemben magukat? Vagy a foltok csak összezavarják a lepkére vadászó rovarevőket? Érdekes módon ezt korábban (a cikk 2015-ös) kísérletileg még soha nem vizsgálták.

A kutatók fogták tehát a széncinegéket, és ennivalót kínáltak nekik. Az eledel egy képernyő előtt volt, amelyen, miközben a madarak eszegettek, a kutatók egy fotót jelenítettek meg. Többféle kép volt:

Volt tehát bagoly és bagolylepke reális ábrázolással, valamint voltak ennek a két fotónak olyan változatai, amelyeken a szemet többé-kevésbé kiretusálták. A kutatók azt figyelték, hogy mit csinálnak a madarak, amikor a kép megjelenik.

Nos, a széncinegék a retusált képekre nem reagáltak, nyugodtan folytatták a lakmározást, de a valódi bagoly- és lepkefotónál megijedtek és menekülni kezdtek. Sőt, ami mindenkit meglepett: a lepke fotójától egy kicsit még jobban megrémültek, mint a bagolyétól.

Szóval a cinegék a lepke, vagy akár a monitor láttán azt hiszik, hogy baglyot látnak és veszélyben vannak? Hát, én ezt azért nem mondanám... Maradjunk csak annyiban, hogy úgy viselkednek, mintha igazi baglyot látnának.

Nem érthető ez a különbségtétel, igaz? Nem baj, mindjárt érthető lesz, ha megtudjátok, mit csinált Melissa Bateson a Newcastle University-n. Nos, a pszichológia tanszéken, a kávézóhelyiségben kitett egy árlistát a becsületkassza fölé:

Amint látjátok, az árlista fölött egy kép is volt. A papírt hetente cserélték, volt olyan hét, amikor a képen egy szempár volt látható, más heteken pedig virágok:

A becsületkasszában levő pénzt Melissa Bateson minden hét végén megszámolta... Hát igen, olyan heteken, amikor a szempár volt kint, közel háromszor annyi pénz gyűlt össze a dobozban, mint a virágos heteken.

Ryo Oda japán pszichológus és munkatársai is végeztek egy érdekes kísérletet. Majdnem kétszáz egyetemistát arra kértek, dobjanak egy dobókockával, és mondják be az eredményt; minél nagyobb a pontszám, a kutatók annál nagyobb adományt fognak küldeni a Vöröskeresztnek (a pénzt a kutatás végén tényleg el is küldték). Azt, hogy milyen szám jött ki, fizikailag lehetetlen volt ellenőrizni, a résztvevők ugyanis a dobókockát egy papírpohárban rázták meg, amit leborítottak az asztalra, majd bekukucskáltak a pohár alján levő kis lyukon, hogy megnézzék, milyen szám van felül. Ráadásul mindezt egy paravánnal elkerített asztalnál tették. Mondhattak bármit, a lebukás esélye nulla volt. Csakhogy ott állt az asztalon egy monitor is, melyen az esetek felében firka volt látható, a többi alkalommal viszont egy néhány vonallal felrajzolt arc, tágra nyílt szemekkel. Azt nyilván nem lehetett ellenőrizni, ki mond igazat és ki nem. Azt viszont annál inkább lehetett vizsgálni, milyen eredményeket jelentenek a diákok összességében. Az eredmények azt mutatták, hogy amikor a monitoron az arc volt látható, a bemondott számok eloszlása nagyjából megfelelt a valószínűségi értékeknek, vagyis reális volt. Ám ha nem volt ott a figyelő tekintet, akkor hogy, hogy nem, a résztvevők irreálisan sokszor jelentettek magas pontszámokat.

Velünk született lelki reflex: ha figyelnek bennünket, igyekszünk tisztességesen viselkedni. Nem csoda, mert ha csaláson kapnának bennünket, igencsak meggyengülne a csoporton belüli pozíciónk, ami sokkal nagyobb veszteség, mint amekkora az az előny, amelyhez a csalással hozzájuthatunk. Ezt a reakciót az olyan jelzés is beindítja, amiről ésszel jól tudjuk, hogy valójában nem jelenti azt, hogy figyelnek bennünket. A széncinege meg azt a viselkedéses reakciót hozza magával már a tojásból, hogy ha lát egy baglyot, vagy bagolynak látszó tárgyat, akkor fogja menekülőre a dolgot, de villámgyorsan. Lehet, hogy pontosan tudja, hogy nem baglyot lát, mint ahogy mi is pontosan tudjuk, hogy nem valódi szempárt látunk, de ez nem sokat számít, a viselkedéses válasz automatikusan beindul.

Persze, hogy okosabbak vagyunk, mint a széncinege, de azért néha tudunk ugyanolyan furán viselkedni, mint ő. Nem is csoda, hiszen ugyanaz a néhány százmillió vagy néhány milliárd éve zajló evolúció hozott létre bennünket.